Happy birthday Mr. President – a Dalai Lama születésnapja 1. rész
2011 augusztus 6. | Szerző: Fóti Péter |
– Izraelben és Nepálban.
– Nyertél egy csokit!
– 🙂
A szerzetesek napok óta arról pusmognak, hogy közeleg a Dalai Láma születésnapja és hogy az milyen jó lesz. A titkár pár napja szólt, hogy a születésnap természetesen ünnep, szabadnapom van, de ő javasolja (és közben jelentőségteljesen rám nézett) hogy legyek aznap a kolostorban, mert remek programok várnak. El tudom képzelni… Iskoláskorom „remek programjai” jutnak eszembe: május 1. november 7. Ezek voltak azok a napok, amikor elmentünk a közeli moziba, megnéztük az ünnepi műsort, cikiztük a stréber szereplőket, magyar himnusz, orosz himnusz, dobszó, iskolazászló balra el, majd jött a Patyomkin páncélos. Szerintem legalább nyolcszor láttam a filmet vagy legalábbis ültem végig. Semmire sem emlékszem. Illetve, most, hogy jobban belegondolok, egyszer a Zsuzsi mellé ültettek és fogtuk egymás kezét a sötétben. Nos, ez utóbbi a legkevésbé valószínű itt – jutok el magamban a végkövetkeztetésig. A gondolatfüzér pörgetése közben viszont a titkár utolsó szavai elszállnak a fülem mellett, itt állunk egymással szemben némán és nekem mondani kell valamit. Persze, itt leszek. Idióta vagyok!
Az első program egy kvízjáték – a legtöbb játék, feladat a résztvevők szellemi, testi edzettségét teszteli – amin körbeülünk, adogatunk körbe egy labdát, közben szól a zene. Akinél a labda van éppen mikor a zenét megállítják, az ül be középre.
Már attól folyamatosan nevetnem kell, hogy ők nevetnek.
Aztán rám kerül a sor és a helyes megfejtéssel egy apró csokit nyerek. A képeket visszanézve úgy látom, folyamatos jókedvben telt a délelőtt. A képen két kedvencem, Tashi és Khenpo Láma épp méltóságukat próbálják megőrizni, miközben szakadnak a röhögéstől az egyik válasz hallatán.
És itt sem tűnnek kevésbé vidámnak:
Ok, nehogy úgy tűnjön egy kabaréba jöttem, azért ez egy kolostor, úgyhogy a végére találtam két komolyabb képet is. Khenpo Láma szokásához híven egy-egy kérdéshez vagy válaszhoz magyarázatot fűz.
A szerzetesek pedig figyelnek és tanulnak…
A kvíz végén csillogó szemekkel várom az ünnepi ebédet. Nem kellett volna. Rízs, zöldség, híg lencseleves… Ettől persze megint csak én vagyok szomorú, a szerzetesek vigyorognak, hogy ma elmaradnak az órák. Vagy csak úgy vigyorognak, mert jókedvük van. Miért megy ez itt olyan könnyen?
Otthon mindig azt hittem, hogy én vagyok a pozitív emberke, itt pedig kiderül hogy maga Dulifuli vagyok személyesen. Ha a busz nem indul, csak én nézegetem az órámat feltűnően, ha befékez és egymás nyakába borulunk csak nekem jut eszembe, hogy a vezetőt és rokonságát emlegessem. Kedvenc jelenetem az volt a minap, amikor egy fékezésnél a velem szemben ülő nénike szó szerint átrepült az ölembe. Miután végiggondoltam, hogy nem tört el semmim, fel voltam készülve, hogy nagyon ideges lesz. Ő meg röhögött – már bocsánat, de tényleg. Körbenéztem és mindenki röhögött. És akkor az ember szintén ellazul és röhög.
Délután jönnek a sportprogramok…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: