Helyzetjelentés – part 1

2011 szeptember 5. | Szerző: Fóti Péter |

A visszaút elég húzósra sikerült. Otthon sem aludtam sokat, aztán egy szép napon délben felszálltam a Turkish Airlines járatára (mindenkinek őket ajánlom) és annyira meg voltam elégedve a kajával és az olvasnivalókkal, hogy egyszerűen elfelejtettem aludni. Másnap reggel érkeztem Kathmanduba, ekkor észleltem magamon, hogy hullafáradt vagyok. A régi vizumomon még volt három nap, ezért a reptéren nem tudtam újat venni. “Idióták ezek a nepáliak” mondaná Asterix pár pofon kiosztása közben, de nekem nem volt más választásom mint taxiba ülni és elmenni a bevándorlási hivatalba. 

Mielött eljutottam a várva-várt szállásomig még találkoztam a doktorokkal.

Nos. A bevezető után már biztos mindenki örömmel nyugtázta, hogy tulajdonképpen elmegyógyászati kezelésre jöttem Nepálba. De nem. Vagy nem csak… : ) de kezdjük az elején…

Az ember a távolban jobban érzi, hogy ki és mi a fontos az életében. Ezzel én is így voltam, úgyhogy némi töprengés után fogtam magam és hazalátogattam Budapestre. Itthon megöleltem jóanyámat, kimondtam, hogy szeretem – ettől valami hatalmas megkönnyebbülés lett úrrá rajtam. Még találkoztam pár barátommal és már indultam is vissza. Ugyanis idöközben megérkezett a válasz a mustangi expedició vezetöjétöl, hogy részt vehetek a három hetes küldetésükben. 

Szóval újra Nepál, álmosság és lelkesedés. A dokik tipikus amerikai fejek, nagyon céltudatosak, határozottak. Az egyik kifejezetten ellenszenves. Mindig is tudtam, hogy bízhatok a megérzéseimben – ő lesz késöbbiekben a legkedvesebb útitársam.

Fél óra csevegés, hogy kinek mi lesz a feladata, majd ők repülővel Pokharába el, én irány Tharlam kolostor vendégház. Hogy tiszta-e a szoba azt nem látom, ruhástul bedőlök az ágyba.

Este ébredek csak fel, elbattyogok a sztupához, majd betérek a double dorjee bárba (az úri közönség táncol). A mellettem lévő asztalnál két srác beszélget nagyon komoly arccal. Úgy tünik arról próbálják egymást meggyőzni, hogy melyikük meditációs technikája hatékonyabb. Annyira jó egyikőjüké sem lehet, ha nem veszik észre, hogy egy buddha ült le a mellettük levő asztalhoz. : ) Na mindegy, nem szeretem méricskélni a spirituális tudást, meg egyébként is vannak fontosabb dolgok, például egyből itt ez a finom vega momo.

Vissza a szállásra, alvás kora hajnalig. Kitámolygok a buszpályaudvarra. Szerencsére még mindig off-season van, velem együtt csak 6 majom túrista jön Pokharába. Remek. A leghátsó sort foglalom el teljes két méteremmel. Kitámasztom magam a többiek csomagjaival és szunya! 

Egyszer szállok le a buszról, ebédszünetben, egyébként végigalszom az utat. 4 nagyobb bukkanó – félméterre repülök fel, ami az alvásküszöb innenső oldalán van már – és rengeteg kisebb, amit viszont beépítek az álmaimba. Egyébként 8 óra alatt jutottunk Pokharába. Ha vasaltan nem is, kifejezetten frissen távozok a buszról. Itthon vagyok! Lenézö arccal mérem végig a szerencsétlen turistákat akik éppen a taxisokkal alkudoznak. Ugyan már! Aki ismeri a helyet, busszal megy. Peckesen indulok a kijárat felé, már vagy hatszor voltam a pokharai buszpályaudvaron, jól ismerem a járást innen a kolostorig! Ez egy másik buszpályaudvar, tudatosul
azonnal, hogy kilépek. Most már nincs visszaút. Peckes léptekkkel tova, fogalmam sincs merre. Közben elkezd esni az esö, úgy monszunosan. Pár perc múlva már az otthont sírom vissza, mikor megáll mellettem egy taxis és egész jó árat ajánl a kolostorig. Így érkezem meg, csöpögö taxibelsővel és orral, kicsit visszavett arccal, második otthonomhoz.