Where are you going?

2011 október 5. | Szerző: Fóti Péter |

– Would you like some lunch, Sir?
– Thank you, I just had lunch.
– Than some dinner, Sir…?
– ?

A címadó slágert már utazó csendestársam (azért csendes, mert együtt még nem utaztunk) a Vándor is kivesézte a blogjában, de a téma örök, én is találtam róla pár sort a feljegyzéseimben: 

Érkezésem utáni hetekben az emberek viselkedésében az egyik legfárasztóbbnak a folyamatosan visszatérő kérdést éltem meg: where are you from, Sir? Hová valósi vagy, uram? Úgy kell elképzelni, hogy mész az utcán és a szembejövők, útszélen ülők, árusok közül minden második felteszi ezt a kérdést. Néha egy bciklis érdeklődik, meg sem állva, néha egy lassabban haladó autó vagy busz ablakán hajol ki a ráérő nepáli, hogy megkérdezze: honnan jössz? A választ természetesen nem hallja, már messze robog. De azért kérdez. Fiatal, öreg, nő, férfi, kérdez. Eleinte az ember illedelmesen válaszol mindenkinek. Aztán bevágja a durcit, és úgy tesz, mintha nem hallaná. Aztán jön az a fázis, amikor mindenkinek mást válaszol (a világ legtöbb országát már megadtam feleletként. Tulajdonképpen mindegy, a reakció úgyis az lesz, hogy: nice country, Sir). Pár napig az ember jól szórakozik azzal, hogy úgy viselkedik (mármint ahogy a kicsi fejében elképzeli) ahogyan egy jamaikai, egy kuvaiti, egy ugandai vagy szimplán egy srác Seattle-ből viselkedne. Aztán következik az, amikor csak annyit mond, finoman rezgő arcizmokkal: Europe. Végül az egész kezdődik elölről, a szép udvarias válaszokkal: Magyarországról származom, ez Európában van, köszönöm, Nepál is szép, viszlát. 

Ma délelőtt új önkéntes érkezik a kolostorba. Lány. Bár tudtam, hogy ma jön, váratlanul ért ahogy összefutottunk a lépcsőn. Ő felfelé, én lefelé. Csinos. Gondolkodni nem volt idő, ránézek és már mondom is: where are you from. Agyamban hangos robajjal összedől egy világ. De percekkel később, amikor még mindig bamba mosollyal bámulok magam elé – lány már sehol – az jut eszembe: semmi gond, akklimatizálódtam. 

Bebuszozok ebédelni a városba. Ahogy kijövök az étteremből feszülő hassal, a szomszédos étterem felszolgálója szólít meg. Ld. bevezető. Egyszerűen nem tud megrendíteni. 

Hogy mennyire akklimatizálódtam, azt a délután mutatja meg. Ülök egy minibuszban, jobbról s balról passzíroznak, levegő alig, a lábamra az előttem kuporgó néha rááll, néha ráül, ölemben egy srác. A szokásos. Dúdolom a recsegő hangszóróból ordító bollywoodi slágert. Tök jól vagyok. A minibusz lassít, az út mentén négyen állnak és egyik sem száll fel. Fejüket csóválva intenek a sofőrnek: tovább. Nem hiszem el! Egy busz, amin én utazok és a helyiek már úgy döntenek nem férnek fel!!!!!

Ott és akkor persze nem tudtam képet készíteni- ahhoz T1000-nek kellett volna születni. De van egy jó mobilképem a belvárosi buszról. Speciál van rajta egy kakukktojás is…