Helyzetjelentés – part 1
2011 szeptember 5. | Szerző: Fóti Péter
A visszaút elég húzósra sikerült. Otthon sem aludtam sokat, aztán egy szép napon délben felszálltam a Turkish Airlines járatára (mindenkinek őket ajánlom) és annyira meg voltam elégedve a kajával és az olvasnivalókkal, hogy egyszerűen elfelejtettem aludni. Másnap reggel érkeztem Kathmanduba, ekkor észleltem magamon, hogy hullafáradt vagyok. A régi vizumomon még volt három nap, ezért a reptéren nem tudtam újat venni. “Idióták ezek a nepáliak” mondaná Asterix pár pofon kiosztása közben, de nekem nem volt más választásom mint taxiba ülni és elmenni a bevándorlási hivatalba.
Mielött eljutottam a várva-várt szállásomig még találkoztam a doktorokkal.
Nos. A bevezető után már biztos mindenki örömmel nyugtázta, hogy tulajdonképpen elmegyógyászati kezelésre jöttem Nepálba. De nem. Vagy nem csak… : ) de kezdjük az elején…
Az ember a távolban jobban érzi, hogy ki és mi a fontos az életében. Ezzel én is így voltam, úgyhogy némi töprengés után fogtam magam és hazalátogattam Budapestre. Itthon megöleltem jóanyámat, kimondtam, hogy szeretem – ettől valami hatalmas megkönnyebbülés lett úrrá rajtam. Még találkoztam pár barátommal és már indultam is vissza. Ugyanis idöközben megérkezett a válasz a mustangi expedició vezetöjétöl, hogy részt vehetek a három hetes küldetésükben.
Szóval újra Nepál, álmosság és lelkesedés. A dokik tipikus amerikai fejek, nagyon céltudatosak, határozottak. Az egyik kifejezetten ellenszenves. Mindig is tudtam, hogy bízhatok a megérzéseimben – ő lesz késöbbiekben a legkedvesebb útitársam.
Fél óra csevegés, hogy kinek mi lesz a feladata, majd ők repülővel Pokharába el, én irány Tharlam kolostor vendégház. Hogy tiszta-e a szoba azt nem látom, ruhástul bedőlök az ágyba.
Este ébredek csak fel, elbattyogok a sztupához, majd betérek a double dorjee bárba (az úri közönség táncol). A mellettem lévő asztalnál két srác beszélget nagyon komoly arccal. Úgy tünik arról próbálják egymást meggyőzni, hogy melyikük meditációs technikája hatékonyabb. Annyira jó egyikőjüké sem lehet, ha nem veszik észre, hogy egy buddha ült le a mellettük levő asztalhoz. : ) Na mindegy, nem szeretem méricskélni a spirituális tudást, meg egyébként is vannak fontosabb dolgok, például egyből itt ez a finom vega momo.
Vissza a szállásra, alvás kora hajnalig. Kitámolygok a buszpályaudvarra. Szerencsére még mindig off-season van, velem együtt csak 6 majom túrista jön Pokharába. Remek. A leghátsó sort foglalom el teljes két méteremmel. Kitámasztom magam a többiek csomagjaival és szunya!
Egyszer szállok le a buszról, ebédszünetben, egyébként végigalszom az utat. 4 nagyobb bukkanó – félméterre repülök fel, ami az alvásküszöb innenső oldalán van már – és rengeteg kisebb, amit viszont beépítek az álmaimba. Egyébként 8 óra alatt jutottunk Pokharába. Ha vasaltan nem is, kifejezetten frissen távozok a buszról. Itthon vagyok! Lenézö arccal mérem végig a szerencsétlen turistákat akik éppen a taxisokkal alkudoznak. Ugyan már! Aki ismeri a helyet, busszal megy. Peckesen indulok a kijárat felé, már vagy hatszor voltam a pokharai buszpályaudvaron, jól ismerem a járást innen a kolostorig! Ez egy másik buszpályaudvar, tudatosul
azonnal, hogy kilépek. Most már nincs visszaút. Peckes léptekkkel tova, fogalmam sincs merre. Közben elkezd esni az esö, úgy monszunosan. Pár perc múlva már az otthont sírom vissza, mikor megáll mellettem egy taxis és egész jó árat ajánl a kolostorig. Így érkezem meg, csöpögö taxibelsővel és orral, kicsit visszavett arccal, második otthonomhoz.
Szobám
2011 augusztus 7. | Szerző: Fóti Péter
Mondjuk a szép padlószőnyegnek, a sok bútornak és a Zöld tara tangkának a fő hátránya akkor mutatkozik meg, amikor valamelyik nagyra nőtt állatra (pók, százlábú, poloska stb.) vadászok, mint Pampalini, és a „vad” mindenütt remek rejteket talál.
Egyetlen egy állat nem zavar: a gekkó. Általában 10-20 centisek, de pár napja egy egészen apró bébigekkó költözött be hozzám, és folyamatosan a közelemben van. A nagyobb gekkóktól eltérően akkor sem szalad el, ha megmozdulok vagy felé nyúlok. Lehet, hogy összekever az anyukájával? Akkor a látása még nem fejlődött ki teljesen, vagy velem van valami nagy baj… Tudja valaki, hogyan kell bébigekkót nevelni?
A másik hátránya a berendezési tárgyak sorában, ennek a gyönyörű ágynak van: levehetetlen a véglapja. Az udvarias vendég szerepkörén egy picit túllépve is próbálkozok – hangos köhécselésekkel leplezve a véglapra mért ütéseket – de semmi, stabilan meredezik az ágy végében, kb 15 cm-el a matrac fölé magasodva. Azon bosszankodom, hogy Nepálban minden nagyra nő: a pókokat nyárson lehetne sütögetni, a százlábú sci-fikben statisztál, a poloska bekopog, mert nem fér be az ajtó alatti résen, a növények szemmel követhetően magasodnak és pattintják ki duzzadó virágjaikat. Az emberek pedig? A 170 centist hívják langalétának? Könyörgöm, miért?! Ők miért nem tudtak megnőni? Miért van az, hogy ha szállok
fel a buszra, nem az a kérdés, hogy a homlokomat beütöm-e, hanem, hogy a mellkasomat!? Ha pedig reggelente megkérdezik, hogy minden ok-e, jól aludtam-e stb. nehezen tudom megértetni velük, hogy minden ok, csak sípcsontközépen vág az ágy.
Viszont béke van és nyugalom és csend. Mármint amikor nem esik. Most – és ez egy elég tág „most”, magába foglalja az elmúlt hat hetet – minden éjszaka zuhog, villámlik és dörög. Egész éjjel hallom, ahogy ömlik le az esővíz az ereszben, az ablakom alatti patakocska a monszun hatására tízszeresére duzzadt és most sebes folyóként dübörög. Azzal nyugtatom magam, hogy mivel félóránként felébredek, legalább nem fog az ágy vége miatt elzsibbadni a lábam, mert tudok mocorogni.
Várom a reggelit. Akarom mondani, a reggelt. Közeleg a monszun vége, reggelente kitisztul az ég, és az ablakomból kinézve az épülő kolostor mellett megjelenik a Machapuchare, Siva 7000 méter magas szent és tiltott hegye, az egyetlen csúcs ahova ember nem tette a lábát a Földön.
Happy birthday Mr. President – a Dalai Lama születésnapja 1. rész
2011 augusztus 6. | Szerző: Fóti Péter
– Izraelben és Nepálban.
– Nyertél egy csokit!
– 🙂
A szerzetesek napok óta arról pusmognak, hogy közeleg a Dalai Láma születésnapja és hogy az milyen jó lesz. A titkár pár napja szólt, hogy a születésnap természetesen ünnep, szabadnapom van, de ő javasolja (és közben jelentőségteljesen rám nézett) hogy legyek aznap a kolostorban, mert remek programok várnak. El tudom képzelni… Iskoláskorom „remek programjai” jutnak eszembe: május 1. november 7. Ezek voltak azok a napok, amikor elmentünk a közeli moziba, megnéztük az ünnepi műsort, cikiztük a stréber szereplőket, magyar himnusz, orosz himnusz, dobszó, iskolazászló balra el, majd jött a Patyomkin páncélos. Szerintem legalább nyolcszor láttam a filmet vagy legalábbis ültem végig. Semmire sem emlékszem. Illetve, most, hogy jobban belegondolok, egyszer a Zsuzsi mellé ültettek és fogtuk egymás kezét a sötétben. Nos, ez utóbbi a legkevésbé valószínű itt – jutok el magamban a végkövetkeztetésig. A gondolatfüzér pörgetése közben viszont a titkár utolsó szavai elszállnak a fülem mellett, itt állunk egymással szemben némán és nekem mondani kell valamit. Persze, itt leszek. Idióta vagyok!
Az első program egy kvízjáték – a legtöbb játék, feladat a résztvevők szellemi, testi edzettségét teszteli – amin körbeülünk, adogatunk körbe egy labdát, közben szól a zene. Akinél a labda van éppen mikor a zenét megállítják, az ül be középre.
Már attól folyamatosan nevetnem kell, hogy ők nevetnek.
Aztán rám kerül a sor és a helyes megfejtéssel egy apró csokit nyerek. A képeket visszanézve úgy látom, folyamatos jókedvben telt a délelőtt. A képen két kedvencem, Tashi és Khenpo Láma épp méltóságukat próbálják megőrizni, miközben szakadnak a röhögéstől az egyik válasz hallatán.
És itt sem tűnnek kevésbé vidámnak:
Ok, nehogy úgy tűnjön egy kabaréba jöttem, azért ez egy kolostor, úgyhogy a végére találtam két komolyabb képet is. Khenpo Láma szokásához híven egy-egy kérdéshez vagy válaszhoz magyarázatot fűz.
A szerzetesek pedig figyelnek és tanulnak…
A kvíz végén csillogó szemekkel várom az ünnepi ebédet. Nem kellett volna. Rízs, zöldség, híg lencseleves… Ettől persze megint csak én vagyok szomorú, a szerzetesek vigyorognak, hogy ma elmaradnak az órák. Vagy csak úgy vigyorognak, mert jókedvük van. Miért megy ez itt olyan könnyen?
Otthon mindig azt hittem, hogy én vagyok a pozitív emberke, itt pedig kiderül hogy maga Dulifuli vagyok személyesen. Ha a busz nem indul, csak én nézegetem az órámat feltűnően, ha befékez és egymás nyakába borulunk csak nekem jut eszembe, hogy a vezetőt és rokonságát emlegessem. Kedvenc jelenetem az volt a minap, amikor egy fékezésnél a velem szemben ülő nénike szó szerint átrepült az ölembe. Miután végiggondoltam, hogy nem tört el semmim, fel voltam készülve, hogy nagyon ideges lesz. Ő meg röhögött – már bocsánat, de tényleg. Körbenéztem és mindenki röhögött. És akkor az ember szintén ellazul és röhög.
Délután jönnek a sportprogramok…
A pokharai tolvaj
2011 július 26. | Szerző: Fóti Péter
– Jézusom! Kérem, maga is látta azt a boltost, a kislányt üldözni?!
– Igen, uram. A lány egy átkozott tolvaj.
Ma az átlagosnál is jobban tűz a nap. A városban császkálok, tulajdonképpen céltalanul. Szombat délután van, a tanításnak vége, a nepáliaknak pedig a szombat a munkaszüneti nap. A boltok nagy része zárva, a helyiek megtöltik a belvárosi büféket, éttermeket, árnyékos lépcsőket és kapualjakat.
Pokharában a nepáli és indiai átlaghoz képest nincs sok koldus. Messziről felfigyelek egy háromfős csapatra, akik nagy ribilliót váltanak ki a sétálóutcán. Közelebb megyek, és mintha megérezném, hogy valami érdekes lesz, már nyúlok is a táskámba a fényképezőgépért.
Három tündéri kislány kéreget pénzt. Az egyik mintha most lépett volna ki egy mesekönyvből vagy a National Geographic-ból.
Kicsit arrébb állok, hogy elégedetten nézzem vissza a csípőből titokban lőtt fényképet, amikor mögöttem valaki felordít. Megpördülök és pont mögöttem elrohan a tündérke, szorosan a nyomában egy nagydarab férfi, kezében a boltok ajtajának lehúzására szolgáló vasrúddal. Futás közben suhint a lány felé. Mindez 1-2 másodperc alatt történik. Megmozdulni sincs időm, csak azt látom, hogy mindenki mozdulatlanul áll. Úristen, mi történik?!
Hát igen. A lány egy tolvaj. De a leggyönyörűbb akit valaha láttam. És persze, már árkon-bokron túl van, a boltos jön vissza duzzogva, de ez nem tart sokáig, Nepálban a haragjukat nem dédelgetik túl hosszan az emberek.
Mondjuk a „leggyönyörűbb tolvajjal” még nem mondtam valami egetrengetőt, mert nem szoktam tolvajokat fotózni szabadidőmben. Bár valaki a letartóztattakat is fotózza, szóval az is egy fotós szakma. De azt hiszem elkanyarodtam a témától. Szóval csodaszép. És én azért vagyok itt, hogy szép dolgokat fotózzak. Elhatározom, hogy megkeresem.
Első lépésben gondosan becipzárazom a táskám, az irataimat pedig mélyen a nadrágzsebembe tömködöm. Aztán körbenézek és megpróbálom elképzelni hol lehet. Azt hiszem már írtam korábban is, hogy Nepálban a megérzések felerősödnek. Körülbelül 10 perccel később már látom is a tolvajtriumvirátust. Nevetgélnek ahogy közelebb megyek és megkérem az egyiket (a Főtolvajtündért) hogy álljon picit az árnyékos részre, de úgy hogy a szemét megcsillantsa a visszavert fény. Mintha évek óta modellként dolgozna. A második fotó tökéletes.
Adok neki öt rupiát. És ma nagyon figyelek, hogy a hátizsákomhoz ne érjen senki.
A kígyó visszatér
2011 július 25. | Szerző: Fóti Péter
Felőlem lehet Zöld Mamba, Zöld Rambo de akár Zöld Szamba is, az biztos, hogy majd besz@rtam.
Az egész ott kezdődött ahol a történeteim szoktak: éhes voltam…
A vacsora kevés, illetve lehetne repetázni, de ebből a kajából két tányér bőven elég. Szüleim mondták mindig kiskoromban, hogy aki éhes nem válogat – csoda, hogy felnőttem, ráadásul ilyen magasra – hát nem tudom, lehet, hogy nem vagyok halálosan éhes, de egy szalámis-zöldpaprikás zsömléért bármit megtennék.
Szóval a megoldáson gondolkodom. Este 7.30 van, ha ilyenkor elindulok befelé a városba, tuti, hogy nem jutok vissza, és egyáltalán az sem biztos, hogy találok még éttermet nyitva. Marad Tashi láma és az ő kisboltja. A boltban lehet kapni valami mini csokit, zacskós levest, chips-et. A túléléshez bármelyik megfelelő. De Tashi láma sehol, a bolt zárva. Várakozó üzemmódba kapcsolok, ami azt jelenti, hogy a bolt előtt ücsörgök és próbálom úgy lecsapni a rám szálló szúnyogokat, hogy a szerzetesek ne vegyék észre, mit csinálok.
8.00 előtt pár perccel Tashi láma érkezik, fején a szokásos vigyor. A kisbolt „ajtaja” és egyben egyik fala, egy négy méter széles, baromi nehéz vasroló, segítek neki felhúzni.
Elégedett arccal nézek rá – na ezt is sikerült megoldani, most már elő a kajákkal – de ő rémülten nyúl felém és a karomnál fogva ránt magához: az üzletben, ahol én emeltem a vasrolót, tőlem fél méterre egy kígyó tekereg. Nem nagy, 30-40 centi, vékony és zöld. Drága Emi néni, bocs, hogy sosem figyeltem az óráidon, mi a fene lehet ez?! Tashi kiált, szerzetesek jönnek. Magyarázzák, hogy vigyázzak nagyon, mert ez egy „veszélyes állat”. Bár az angol biológiai szaknyelvtudásuk még nem teljes, láthatólag jól fel vannak készülve ilyen helyzetekre, villás végű faágakkal felfegyverkezve gyülekeznek.
A következő percek vásári mulatságként is felfoghatók. A srácok a botokkal hajkurásszák a kígyót, aki okosan a polcok között keres fedezéket. Kb. ötvenen vagyunk már, lassan kezdem megsajnálni a kígyót. Valamelyik idióta tanítványom belecsíp egy másik fenekébe, a játék gyorsan terjed, már Tashi láma és én is keressük az áldozatokat, akik háttal állnak a sötétben és rájuk lehet hozni a szívrohamot. A tanítványok nem szívbajosak, mi is kapunk csípést, csiklandozást bőséggel.
Közben a kígyóvadász team is sikerrel jár: az egyik favilla végén ott tekereg a kígyó, majd egy hatalmas lendítés után nagy ívben átrepül a kerítés felett, le az alattunk tátongó szakadékba, egy erdős részre.
Srácok esti meditációra el, én a szobám felé. Közben azon röhögök, hogy kicsi az esélye, de elképzelem, hogy valaki békésen sétálgat az erdőben és egyszer csak a nyakába hullik egy mérges kígyó.
Szobámba visszatérve elkezdem betömködni a réseket az ajtó körül…
Vizsgakvíz
2011 július 25. | Szerző: Fóti Péter
– És a nyertes csapat… a Nawang!
– Khmm… Nobel…
– Köszönöm. Szóval a Nobel!
A tanítványoknak a tanév vége felé vizsgázniuk kell, hogy a következő osztályba léphessenek. Vannak komolyabb vizsgák és könnyebbek. A hetedik osztály angol vizsgája az utóbbi kategóriába tartozik. Hogy ettől ők vagy én könnyebbültem meg jobban, azt nehéz eldönteni, mindenesetre az elmúlt napokban lelkesen készítettem a vizsgakérdéseket.
Persze – pont úgy mint otthon – csak az utolsó napokban kezdtek gőzerővel tanulni a szerzetesek. Az is ismerős, hogy minden kiskapuval bepróbálkoznak. Tegnap folyamatosan azzal nyaggattak, hogy áruljam már el a kérdéseket. Ma pedig árgus szemekkel figyelik, hogy milyen papírokkal cirkálok a kolostor folyosóin.
Várakozásban a vizsga előtt:
De a kérdéseket az utolsó pillanatig csak én tudom. És emiatt most indul is bennem egy kis aggódás, ugyanis reggelinél szóltak nekem, hogy a vizsga nyilvános! Itt van minden tanár és szerzetes, én meg – hogy a vizsga feszültségét oldjam – a Pókember eredeti foglalkozását is beraktam a kérdések közé…
A kicsikkel kezdődik a vizsga:
A hetedik osztály előtt vizsgázik a harmadik osztály, ide jár az én kis zseni UFO-m. Naná, hogy ő válaszol helyesen a legtöbb kérdésre.
Eljön a hetedik osztály ideje. A diákjaim kiválnak a többiek közül és előrejönnek a padokhoz. Tizenöt kérdés plusz két mentő. Kihangosított mikrofonba beszélek, gondolom ez segít, hogy komolyabban vegyék a vizsgát a diákok. Gyorsan pörögnek a kérdések és a válaszok. Eljön a Pókemberes is. Felolvasom, körbenézek. A tanári asztalnál egy-két szemöldök a magasba emelkedik, de semmi komolyabb reakció. Elfogadás, megértés, buddhisták. Jól van, gyerekek! Kezd jó kedvem lenni! A diákjaim pedig brillíroznak. Amikor az egyik legcsendesebb srác jelentkezik a megoldással, ujjongok belül.
A vizsgán csoportok váltják egymást. Két-három-négy diák alkot egy csoportot, a csoportok együtt nyernek vagy veszítenek.
Van egy abszolút győztes csapat is, amelyik a legtöbb kérdésre ad helyes választ. A vizsga végén engem kérnek meg a nyertes név kihirdetésére, mint vendégtanárt. A legtöbb csapat tibeti névvel játszik, ezért amikor a zsűriasztalnál súgják a csapat nevét, agyam úgy fordítja le: Nawang. Hangosan bemondom a mikrofonba. Röhögés. A vizsgavezető láma mosolyog, száját a közönség felé takarva fordul felém: N O B E L. Aha. Szóval Nobel. Ilyen az, amikor beégek. 🙂
A vizsgáztatás lezárása után az iskola titkárától én is kapok egy szappant és egy kadak-ot. Ez a kendő (általában selyemből) amivel a lámák áldásukat adják a hozzájuk fordulóhoz. Szokás még kitüntetésként kapni – mint most – és a legismertebb formája, hogy ezt teszik az elutazó vendég vagy családtag nyakába. A kadak-ot Wangdu tanítványom helyezi a nyakamba. Rendesen előrehajolok de még így is nyújtózkodnia kell. A szappant a tanítást felügyelő láma adja át. Érdekes, mert eddig nem panaszkodott, hogy nem tetszik neki a szagom :- )
Majom az esőben
2011 július 18. | Szerző: Fóti Péter
Hajnal, eső, majom a kerítésen. Ez az a kép ami tökéletes a monszun egyik arcának bemutatására. Amikor egy héten át folyamatosan esik, lehet kint ücsörögni, sétálni, nincs is túl hideg, csak egy idő után az emberen (majmon) úrrá lesz a melankólia.
Száguldás, Pulsar, Szaszil
2011 július 17. | Szerző: Fóti Péter
Sokáig azt hittem, hogy a menetidő a kolostortól Hare Chowk-ig 10-15 perc. Azután találkoztam Szaszillal.
Menetidő: 2 perc
Regenerálódási idő: fél óra
Élményfaktor: 10 pont
De egyszer pont elég volt.
Lakeside
2011 július 17. | Szerző: Fóti Péter
Minden városban vannak kötelező programok. Ilyen Párizsban az Eiffel torony, Londonban a London Eye, Sidney-ben
az Operaház, New Yorkban az Empire State Building, Budapesten a Vakvarjú, a Szindbád, a Rosenstein, a Taj Mahal, a Wasabi, a Parázs, az Okay Italia és egy csomó gyrosos – azt hiszem, megint éhes vagyok…
Pokharában a Lake Side-on vannak a „kihagyhatatlan” programok. Ameddig tudtam kihagytam őket, de ma jött az ihlet, hogy régi idők nyaralási rutinját kövessem. Az egyik könyvesboltban veszek egy krimit és elhatározom, hogy elmegyek csónakázni a tóra, napozok és olvasgatok.
Nepálban mindent szabad, kivéve egyet: tervezni. Illetve szabad, csak el is kell tudni engedni a tökéletesen kitervelt célokat. Elengedés témakörben még van mit csiszolni magamon, de „szerencsére” az Élet mindig hozza a lehetőségeket. Most sem történik másképp.
Ahogy leérek a partra, naná, hogy két csinos amerikai lányba futok, akik szintén csónakázni indultak, és naná, hogy akkor már „share”-elünk egy csónakot. Ok, bevallom, nem esik nehezemre elfogadni, hogy így alakul a csónakázás. Sétálunk a parton a csónakkikötőig:
Off-season van, úgyhogy turista alig, kedvünkre válogathatunk a csónakok között. Kibérelünk egyet, ami viszonylag stabilnak tűnik (táskámban van a kamera) és pár perccel később már a tó közepén sütkérezünk a napon.
A sütkérezés hamar lángra lobbanássá válik (nem átvitt értelemben) – az izzó nap hatására eszméletlen forróvá válik a levegő, a csónak fája szinte éget. Még az utam elején elhatároztam, hogy bárhogyan alakul, semmilyen vízben – legyen az tó vagy folyó – nem fogok fürödni Nepálban, nem kockáztathatom, hogy megbetegedjek, megcsípjen valami stb. Az elhatározásom halványan még ott van valahol a gondolataim mélyén, és agyam egy része kétségbeesve figyeli, ahogy dobálom le a ruháimat, hogy a lányok után én is beugorjak a hűsítő tóba. Mennyei!!! A tó közepén vagyunk, se közel se távol senki, felettünk a szikrázó nap és hófehér felhőpamacsok. A víz olyan, mint a Balaton, csak tisztább vagy koszosabb. Mindenki döntse el maga… Na igen, és az egyik oldalon azok a hegyek… A tó vize tökéletes hőmérsékletű, sokáig úszkálunk, majd felkecmergünk a csónakba és még egyet hajókázunk mielőtt visszaevezek a partra.
A lányoktól elbúcsúzok – semmi sem tart örökké :- ) és hazafelé még lefotózók egy madárfát:
A Devi’s Fall úgy látszik egy másik napra marad.
Helyzetjelentés – 2
2011 szeptember 5. | Szerző: Fóti Péter
– Casfadbscgs? (tibeti nyelven)
– Jakpaduk. (~ok)
– Thank you!
A kolostorban egy darab teljes éjszakát töltöttem, reggel hatkor irány a pokharai reptér és 8.3íükor már a jomsomi 12 személyes légcsavaros gépen süketülök meg. Megjegyzem, az elmúlt hét napban nem engedték felszállni a gépet az időjárás miatt. A gép ablakán kinézve a Dhaulgiri fennséges, hóborította csúcsát látom, aztán a gép árnzékát veszem észre egy felhőn : ritka fizikai jelenség, kör alakú szivárvány a gép körül. (a fotó és az összes többi is rawban készült, úgyhogy csak novemberben tudom a szöveg mellé tölteni, de annyit mondhatok megéri várni rájuk) Leszálláskor megcsap a huvos levego, vegulis 2800 meteren vagyunk (kozben atalltam angol billentyuzetre – a vegen, nem csak a fotok es ekezetek fognak hianyozni, hanem minden eltunik, hivhatjuk nirvananak 😛 ) Ez a 4. napja, hogy tuon vagyok es itt azt hiszem, hogy buszke lehetek a teljesitmenyre. Azonban…
Azonban a kovetkezo harom het folyamatos ciganyelet. Egy faluban 1, 2 maximum 3 ejszakat toltunk. Jomsombol kiindulva erintjuk Muktinathot, majd Kagbeni, Chele, Samar, Tzarang es vegul Lo Manthang. Ez a vilagon az egyetlen hely ahol a tibeti buddhista (joreszt szakja) kultura erintetlenul fennamaradt a mindennapokban. Felmaszunk a tibeti platora, gyalog, dzsippen es lovon eljutunk olyan falvakba ahol eloknek eselyuk sincs orvosi ellatasra. Megvizsgalunk 1610 embert (a teljes lakossag 6000 fo). Kb 600 embert vernyomasat mertem meg, neha napkozben seta kozben is szivhangot hallottam. A vegen ket nepali sebeszorvos helikopterrel (alapitvanyi tamogatassal) berepult a teruletre es vegrehajtott osszesen 78 szurkehalyog mutetet. Volt olyan anya, aki mindket szemere vak volt, sok ev utan lathatta ujra lanyait.
Na es persze olyan is volt amikor a fenebe kivantuk a rankkohogo TBCs es egyeb betegeket (so far egy kis bajon kivul jol vagyok teljesen). Innen folytatom, mennem kell (laptop otthon maradt, biztonsagban)
Haliho!
Oldal ajánlása emailben
X