Imák és prezent pörfikt
Angol tanítás egy buddhista kolostorban

Séta a folyómederben

2011 június 22. | Szerző: Fóti Péter |

– Ez itt pedig az ivóvizünk, uram.
– Úgy érti, ezt isszák?
– Igen, uram.
– Akkor miért áll bele???

A kolostor mellett találkozik két folyó. A kisebb, a közeli hegyekből gyűjti össze a vizet, a nagyobbnak az Annapurna vidéke a fő vízgyűjtő területe.

Ma egyedül szeretnék lenni, ezért felfedezőutamhoz a kisebb folyót választom. A kolostor dombjáról is látom, hogy a nagyobbat apró falvak szegélyezik. A kisebb viszont innen fentről nézve szinte érintetlennek tűnik.

A kolostor hátsó kapuján lépek ki, átvágok a veteményeskerteken és elkezdek leereszkedni a közel függőleges sziklás földfalon, amit a folyó vájt ki magának. Először vidáman lépegetek, arccal a meredély felé, azután megfordulok és kevésbé széles vigyorral, egyesével keresem hova is léphetek, végül aggodalmas arccal, kézzel-lábbal igyekszem megtartani magam és a fotóstáskámat. Egyszer így is sikerül megcsúsznom, és értelmet nyer a „tíz körömmel kapaszkodik” kifejezés.

Már majdnem teljesen lent vagyok, mikor megfordulok és egy csomó dühös szempárral nézek szembe. Magas labda, nem tudom kihagyni – marha meleg van…

Felmérem a menekülési lehetőségeket, megpróbálom felidézni, hogy az útikönyv mit javasol bikatámadás esetére – nem jut eszembe semmi – majd szépen oldalazva elkezdek távolodni a pancsoló társaságtól. Ahogy látótávolságon kívül kerülnek, megnyugszom, és végre nyugodtan tekintek körbe. A látvány magával ragadó:

A bámulatos tájat a folyó csordogálása festi alá. Igen, erre vágytam! Továbbmegyek a folyót követve, ugrálok a kisebb nagyobb köveken. A víz nagyon játékos, hol összeáll egy-két-három méter széles egybefüggő sekély patakká, hol elterpeszkedik jó harminc méter szélességben öt-tíz centi mély csermelycsokorként. Oh! Szinte nem is kell figyelnem hova lépek, a köveket automatikusan találja meg a lábam.

A folyó egy helyen felduzzad apró tóvá. Itt aztán remekül lehetne strandolni! És tényleg! A következő felduzzadt részt megtalálták maguknak egy közeli falu gyerkőcei.

Még feljebb megyek, a táj egyre mesésebb, de itt már vannak épített részek, mint például ez a kacskaringós út és a fahíd.

Az ösvényt követve, párszáz méterrel arrébb pedig rizsföldeken dolgozó asszonyokkal találkozom. Ez az egyik legkeményebb munka amit valaha láttam. Az asszonyok térdig, combig a vizes sárba merülve hajlongnak.

Az ebédszünetben viszont mindenki jókedvű. A férfiak körbeveszik a kis természetes kőedényt, ami felfogja a sziklából kitörő patak vizét. Itt hangzott el a bevezető párbeszéd…