Miriam

2011 július 17. | Szerző: Fóti Péter |

Újraolvastam ezt a bejegyzésemet és látom, hogy egyvalami hiányzik belőle: a humor. Pedig jelen volt az is ma, csak nem azt tartottam legfontosabbnak amikor este megírtam a napot. Azt hiszem, az alábbi sorok sokaknak nem lesznek érdekesek. Ezért előre
lelövöm a sztorit: a bejegyzés rólam, egy idős hölgyről és a beszélgetésünkről szól. Ugye? Mondtam, hogy nem lesz izgalmas. Viszont van jó szó, ami pontosan leírja azt, ahogyan éreztem magam ma: derűsen.

Az igazság az, hogy szinte már el is felejtettem milyen egy jót beszélgetni. Akik jól tudnak angolul azok túl fiatalok hozzám, akikkel pedig lenne közös témánk – Tashi láma, Khenpo láma – azok alig beszélik az angol nyelvet. Igaz, hogy sok érzés és gondolat átmegy egy összenevetésben, egy kézszorongatásban, de ma újra megtapasztaltam milyen jó, hogy beszélgetni is lehet…

A kolostorba látogatott Miriam az utazó – ezt a címkét én aggattam rá. Fiatalabb korában, amikor csak tehette utazott, és legtöbbször ide, azaz Indiába és Nepálba. 1955-ben áthajózott New York-ból Londonba, majd eljutott Isztambulba, ahol munkát vállalt. Innen már „csak egy ugrás” volt India. Igaz, az út Iránon és Afganisztánon át vezetett. Egyedül. A pensylvania-i lánynak ugyanúgy leesett az álla, mint az afgánoknak, amikor megjelent egy-egy isten háta mögötti, érintetlen hegyi faluban…

Amikor először járt Indiában, még nem lehetett kapni palackozott vizet, egész nap teát ivott. Az első nyugatiak közt volt, akik Mustang – a tiltott királyság –  frissen megnyitott (1991) területére tehették lábukat. Ésatöbbi, ésatöbbi. Könyvet lehetne írni, csak arról, amit ma mesélt el. Reggeli után az étkezőszobában beszélgetünk, majd két unokája fotóját mutatja lelkesen Ipad-ján amit a fiától kapott. Percek alatt kiderül, hogy rengeteg közös érdeklődési területünk van. (És elsősorban nem az Ipad-re gondolok, bár az is jópofa dolog.) Hasonló a világszemléletünk, hasonló kulturális háttérből jöttünk, hasonló dolgok lelkesítenek és hasonlók lomboznak le. 

Egy kathmandui esküvőről érkezett a kolostorba és sajnos csak két napot marad Pokharában. Egy éjszakát alszik a vendégszobában, a következő estét a városban tölti. Kora reggel megbeszéljük, hogy találkozunk este a városban és együtt vacsorázunk. Aztán reggelinél megbeszéljük, hogy inkább kicsit korábban találkozunk. Végül délelőtt 10-kor együtt indulunk el a városba…

 

Az elmúlt öt napban esett, ma végre süt a nap (Hajnalban mostam – IGEN!). Az emberek mosolyogva sütkéreznek az egyre forróbbá váló napsütésben, dél körül viszont már mindenki árnyék, napernyő, esernyő, tehén, bármi (!) takarásába menekül. Miriam 81 éves múlt, de lelkesen szedegeti lábait mellettem a tikkasztó melegben. Találunk egy isteni (tudom, hogy ez a visszatérő étel- és étterem jelzőm, de hát tényleg azok) indiai éttermet, ahol három főfogást rendelünk kettőnknek: kadai csirkét (nagyon csípős szószban csirkefalatok és pirított zöldségek), palak paneert (a sajt és a tofu közt valami, spenótos, chilis szószban) és aloo gobi-t (krumpli és karfiol csipős szószban).

Órákig ülünk itt, aztán átmegyünk egy kávézóba (mióta itt vagyok nem ittam kávét), rendelek egy isteni (jajj, már megint! elnézést!) capuccino-t és mellé egy csokit. Ő jeges capuccinot iszik, nagyon elégedett arccal. Rég éreztem ennyire tökéletesen magam.

Beszélgetünk.Miről? Úgy tűnik, mindenről. Vallásról, filozófiáról, pszichológiáról, életről, halálról, viccekről, rokonokról, házasságról, válásról, szülőkről, gyerekekről, fotózásról, betegségről, utazásról, utazásról, utazásról. Az órák peregnek, de egy percig nem  unatkozom. Mindig is könnyebben találtam meg a hangot a nálam jóval idősebbekkel, de ez most egész különleges. Mennyire kimaradtak a mély beszélgetések az elmúlt hónapokban. Hiányoznak a barátaim. 

A fotót most így elnézve, egy kiadós alvás és egy borotválkozás rám férne…