Egy kis szoció – 1. rész
2011 június 9. | Szerző: Fóti Péter
– Taxi, uram?
– Mennyi a központig?
– 500 rupi, uram, a legalacsonyabb, ez a kedvezményes ár. Az enyém a legjobb ár a városban. Ez nem turista ár, a helyieknek van ez az ár, nem lehet olcsóbban, benzin drága.
– Adok 150-et.
– 200?
– Ok.
A tóparton egy férfi souvenirt próbál rámsózni, amire semmi szükségem. Amikor valaki több mint négy órát sétál le a hegyekből, hogy eladjon nekem valami apróságot, amiből a gyermekeit eteti, nehéz nemet mondani. A biznisz megszületik. Az arcvonásain látom, hogy egy tibeti férfival beszélek, rákérdezek és tényleg. Sajnos az angolja nem elég, hogy megértsem, miért a hegyekben lakik. Elhatározom, hogy a napokban meglátogatom a közeli tibeti menekülttábort.
Két méterrel arrébb egy asszony kukoricát sütöget. Otthon meglepő lenne a mód ahogyan teszi, itt teljesen elfogadott. (Pokhara turista részének közepén vagyunk.)
Alkudozni legjobban úgy lehet, ha az ember elhiteti az eladóval, hogy igazán nincs szüksége a portékájára. Ha a boltos meglátja felcsillanni a vágyat egy nyugati szemében, tudja, hogy nyert ügye van, ennek az európai vagy amerikai fószernek bele fog férni a büdzséjébe, hogy megvegye amit csak megkíván itt. Nem vagyok gyenge az alkudozásban, de itt engem is érnek meglepetések. Ezek egyike volt a nyitó párbeszéd, a másik, amikor egy 40×100-as csodálatos tájkép fotóposztert sikerült 450 rupiról 75-re lealkudni.
A turista negyed pezsgése odavonzza a pokharai fiatalokat:
Innen távolabb, a központ felé, Pokharának van egy békés, polgári oldala, mintha a múlt század közepén lennénk Pesten. Ezekben az utcákban még mindig a kis fülkéjében dolgozik az órásmester:
És varrógépét hajtja a szabó:
Mára zárásképp egy gondolat. Azt már ezen rövid alatt megtanultam, hogy pénzzel a lehető legritkábban lehet valóban segíteni. Én tanítok és nem pénzt adok a gyerekeknek. De vajon ez minden amit tehetek? Vannak kétségeim…
Kényelmes ez az élet, amit itt „teremtettem” magamnak. Ellátnak étellel, szálással. Igaz, sokszor fárasztóak az órák, de ha belerázódom majd más lesz. Egy burokban élek itt és a kinti világban lenne mit tennem. Vagy ez csak az a részem aki mindig tenni akar? És mi van azzal a részemmel aki azért jött ki, hogy elvonuljon, hogy saját magával legyen, hogy befejezze a könyvet ami régóta hever félkészen? Lehet-e mindkettőnek tere? Ezek a gondolatok foglalkoztatnak most.
A pokharai borbély
2011 június 1. | Szerző: Fóti Péter
– Borotválkozás, uram?
– Nem, köszönöm, csak hajvágást szeretnék. Gépit.
– Élesek a pengéim!
– Értem…
Az utolsó napok rohanásába Ariel, aranykezű fodrászom már nem fért bele, de a 35 fokos meleg egyébként is más hajat kíván mint az otthoni tavaszvégi idő. Rövid hajat szeretnék, nagyon rövidet. Úgyhogy, amikor elkezdünk alkudozni a fodrásszal, kfejtem-elmutogatom, hogy gépi vágásra gondoltam. A kezdeti 300 rupiról aránylag gyorsan eljutunk 100-ig, azért csak eddig, mert egyrészt szimpatikus a fodrász, másrészt magamban gyorsan átfutom, hogy otthon hol vágják le 250 Ft-ért a hajamat…
Egy pillanatra még átpörgetem azt is a fejemben, hogy milyen betegségeket, tetveket, baktériumokat szedhetek most össze, aztán veszek egy mély levegőt és felpattanok a fodrászszékbe. Körbenézek: nem is olyan vészes! Tükör van, a hely rendezett, bogarakat nem látok. Az mondjuk meglepő, hogy az utcafront felé teljesen nyitott az üzlet. Az is igaz, hogy így megspóroltak egy hatalmas üvegablakot és még a szellőzés is megoldott. Aki az utcán jár, megnézi hogyan is készül a frizurám, úgyhogy szerintem lassan a fodrásznak kéne nekem fizetnie…
Először levágja ollóval a hajam nagyját, aztán valami hátsó szekrényből elővarázsol egy gépi hajnyírót és – ezt a tükörből csípem el – csukott szemmel a homlokához érinti. Nagyon remélem a szertartás nem azt jelenti, hogy a végén feláldoz az isteneknek! Miközben a hajamat nyírja, valamilyen mantrát ismételget én meg kezdek elrévült állapotba kerülni. Körülbelül egy órát dolgozik a fejemen, panaszra tényleg nem lehet okom. És azt kell mondjam, hogy azon sem lepődök meg túlzottan, amikor távozáskor a kapott névjegyre pillantva a fodrász mellett ott világit a reiki mesterség is…
Mintha felcserélődtek volna itt a szerepek. Kathmanduban, a szent helyeken bazári majmok ültek (tisztelet a kivételnek), akik pénzért fotóztatták magukat. Betérve egy kisboltba, egy fodrászhoz, vagy csak lehuppanva egy szimpatikus ember mellé a buszon, örökérvényű bölcsességek, valós tettek hullnak az ölembe.
Egy tipikus nepáli fodrászat:
Kathmandu 2. nap
2011 június 1. | Szerző: Fóti Péter
– Valami gond van a világítással a szobámban…
– Nincs áram, uram.
– Értem… Meddig nincs?
– Nem tudom, uram.
– Értem… Holnap lesz?
– Holnap lesz, uram.
Fogalmam sincs, hol vagyok, amikor felébredek. Tudom, hogy majd valamikor utazok Nepálba, de örülök, hogy most még itthon vagyok. Furcsamód akkor sem esek kétségbe amikor realizálom, hogy ez bizony már Nepál… Megcélzom a közeli éttermet, ahol tegnap vacsoráztam, és a reggeli (tea, pirítós, lekvár) elfogyasztása közben a sztupára pillantva elakad a lélegzetem: mára is akad izgalmas fotótéma! Újrafestik a sztupa tetejét! Miközben felhörpintem a masala chai-om utolsó kortyait – rohannom kell, mert nincs nálam teleobjektív és közeli képeket szeretnék – megkérdezem a pincért, hogy mivel festenek, és döbbenetemre azt válaszolja, hogy sáfrányt tartalmazó festékkel! Robogok le a lépcsőn, át a sztupához! Tiszteletem minden buddhista gyakorlónak, de nekem isteni fotótémám van, elnézést-elnézést… Mindazokat, akiket megzavartam a meditációban, ezúton is megnyugtatok, hogy megérte, mert sikerül még időben odaérnem, hogy gyönyörű pillanatait örökíthessem meg a festésnek!
És a frissen “festett” sztupa is:
Délután elindulok császkálni amerre a lábam visz. Kisvártatva dobok távoli moraja üti meg a fülemet és én kíváncsian arrafelé megyek. Közeledve hallom, hogy trombita és mindenféle fúvós hangszer is részt vesz a zenélésben, el nem tudom képzelni milyen újabb ünnepség lehet ez ami teljesen felborítja a környék csendjét. A zene egy domb tetejéről jön és valahogy a szűk, kacskaringós utcákon nehezen találom meg az utat arrafelé. Épp mielőtt meglátnám az eseményt beugrik mi is lehet az és a
következő pillanatban kiderül, igazam volt: esküvő! Méghozzá hindu esküvő, hagyományosan kifestett résztvevőkkel, eszement mulatozással. Szeretettel invitálnak be és már ott is vagyok a lagzi közepén! Az ifjú pár:
És a mulatozók:
Egy órát vagyok velük, majd elbúcsúzom tőlük és tovább sétálok. Hamarosan találok egy árnyas fát aminek a tövébe leülök. Innen festői kilátás tárul elém: a városra és mögötte a Himalájára látni. Elég hosszan üldögélek itt és miközben felettem még vakítóan kék az ég és tiszta az idő, látom, hogy a hegyek felől vihar közeleg és azt is hogy ahol a esőfelhőknek vége, ott újra süt a nap.
Csodálatos ahogy a vihar egyre közelebb ér! Persze később indulok el mint kéne, így mielőtt a szállásomra érnék elkap a vihar. Miközben futok az esőben, a porosból sárossá váltó utcákon, azon tűnődöm, milyen rég is áztam bőrig utoljára rendesen. Valamikor gimis korom környékén talán? Pedig fantasztikus érzés ahogy az eső és a szél cibálják a ruhámat, a testemet.
A szobámban egy forró zuhanyt veszek és bedőlök az ágyba. Ma nem nagyon beszéltem senkivel (az esküvőn pár szót) jól esik a hallgatás, a csend. Korán lefekszem, hiszen másnap irány Pokhara! Reggel hatkor visz a taxi a buszállomásra.
Kathmandu – 1. nap, második rész
2011 június 1. | Szerző: Fóti Péter
Továbbra sem érzem magam
fáradtnak! Elhatározom, hogy átmegyek a buddhisták szent helyére a Boudhában
található hatalmas sztupához. Valami belső tűz hajt és én nem állok ellent. Hihetetlen
szerencsém van, a nepáliak ma ünneplik Buddha születésnapját, így nagy ünnepség
van a sztupa körül, készítek jópár fotót a NLC-nek.
A sztupától távolodva Boudha
utcáin bolyongok. Annyira szeretem ezt a környéket! Tiszta, csendes, nyugodt.
Hamar találok egy szálláshelyet – egy buddhista kolostor vendégházát. A szoba
tökéletes, ragyogóan tiszta, a személyzet kedves. Távoli a turista negyed
folyamatos zsongása.
Most először ülök le egy
kicsit a kolostor kertjében. Kora délután van, a hőmérséklet 25-30 fok.
Megnyugtató érzés, hogy találtam egy helyet Kathmanduban ahol ki tudom pihenni mind
az utazást, mind az itteni napokat. Két napot tervezek a fővárosra, ami nem
sokra elég, de tudom, hogy legkésőbb augusztusban még visszajövök körbenézni. Továbbra
sem alszom, kora este folytatom az ünnepség fotózását, a vacsorámat is egy
olyan étteremben költöm el ahonnan pompás kilátás nyílik a sztupára.
A fotók elküldése után
elégedetten dőlök le az ágyamra.
Kathmandu – 1. nap
2011 június 1. | Szerző: Fóti Péter
– Szent hely, uram, csak hinduk mehetnek be!
– Miért?
– Azért, uram, mert a mogul időkben leromboltak sok hindu templomot!
– Értem… De miért nem mehetek be?
– Kormányrendelet, uram!
Még a blog elején ígértem Kathmanduról bejegyzést. Ott szakadt meg a történet, hogy Delhiből a gépem másfél óra alatt ért Kathmanduba. Leszállás és vízumvásárlás után egy Welcome to Nepal felírat fogadott…
Azt gondolom első dolgom lesz egy zuhany és utána rögvest bedőlök az ágyba, hiszen több mint húsz órája vagyok úton és közben csak percekre aludtam el. Ahogy kilépek a nepáli levegőre tagjaimat friss energia járja át, már eszemben sincs a pihenés…
Reggel kilenc óra van. A hőség már most tikkasztó és rajtam még farmer, ing és bakancs. Kis alkudozás után egy szimpatikus fickóval bevitetem magam a turista negyedbe (Thamel). Az úton a rémisztő dolgok sorában eltörpül a balkéz-szabály. Közlekedési lámpa egy-két helyen van, de még csak véletlenül sem vesznek róla tudomást. A duda szinte folyamatosan szól, ezzel jelzik, hogy jönnek, hogy mennek, hogy előznek, hogy jókedvük van, hogy éhesek, egyszóval: mindent.
Thamelben kiveszek egy közepes tisztaságú szobát. Azután – anélkül, hogy az ágyra ledőltem volna, vagy akár csak 10 percnél tovább időznék – vékony nadrágot, pólót és Teva szandált húzok és elindulok Pasudhpatinath felé. Valami mágikus erő vonz ide, a hinduk szent helyére, ahol a folyóparton égetik el halottaikat. Körülbelül egy órával a leszállásom után tehát itt állok két méterre egy lángoló hullától, terjengő füstben, elmélyülten, békésen… boldogan. A fotó kegyeleti okokból messzebbről készült.
Sétálok a környéken egy nagyot, belefutok egy szertartásba, egy majomtámadásba, ami egy ételes zacskó megszerzésében teljesül ki:
És meg tudom győzni az alább látható férfiakat, hogy nem turista vagyok hanem fotóművész.
Megint blokád, újabb tanórák, ismerkedés
2011 május 29. | Szerző: Fóti Péter
Az emberek felszabadultan fociznak az út mellett. Végül is szabadnap van… Vissza a kolostorba, hogy új óratervet állítsak össze.
A délutáni órán először diktálok a shedra tanulóknak, hogy felmérjem a szövegértési és írási tudásukat, azután activity-t játszunk. Eleinte kezüket felemelve jelzik, hogy tudják a választ, de amikor szólok, hogy nyugodtan – most az egyszer szabad – kiabálják be a megfejtést, elszabadul a pokol és én élvezem…
Az óra utolsó részében megkérem, hogy meséljenek a shedra-ról és a dharma-ról. Megbeszéljük, hogy egyrészt engem is érdekel mivel foglalkoznak, másrészt közülük fog kikerülni a jövő buddhista tanítóinak egy része. Látszik, hogy megértik, mennyire fontos, hogy tovább tudják adni a tudásukat angol nyelven. Csendben, egymásra figyelve beszélgetünk a (számomra) alap fogalmakról.
Az óra végén elkérem amit az óra elején írtak. Az a tervem, hogy párokat rakok össze egy gyengébb és egy ügyesebb tanulóval, ahol az ügyesebb felelőssége lesz a gyengébb felzárkózása. Kb. egy hónap múlva majd ugyanígy újra felosztom a csoportot, kíváncsi vagyok, hogyan alakul a tudásuk…
Egy óra szünetem van. Épp csak végiggondolom milyen volt az óra, már megyek is a következőre. Ez máshogy kihívás. Két lámát tanítok: egyik szinte semmit se tud angolul, a másik néhány alapszót, és ő az iskola egyik fő tanítója. Velem körülbelül egykorú fiatalember, de van benne egy kedves, nyugodt méltóság, ami tekintélyt ad a személyének. Az átlagosnál jobban kihúzom magam, és feszülten keresem a megfelelő kifejezéseket, hogy kijavítsam amit mond, ha téved. Izzadok rendesen… Aztán az óra vége felé egy közös elnyomott ásítós összenézésünk után megtörik a jég és nagyot vigyorgunk egymásra.
Az óra után a szobámba megyek, ledőlök az ágyra és csak bámulom a plafont. Fárasztó, de szép nap volt!
Reggel a kolostorban – „egy kicsi mozgás…”
2011 május 29. | Szerző: Fóti Péter
Az egyik tanító lámát kértem, hogy mesélje el, hogyan indul a napja. Fél négy és négy közt felkel. Tehát még egyszer: fél négy és négy közt felkel. Megcsinálja azokat a titkos testgyakorlatokat amikbe csak a magasabb-rendű lámákat avatják be. Utána meditál és megcsinálja a többi gyakorlatát is a reggeliig.
A Nap 4 óra után kicsivel kel a hegyek felett/mögött. Ha az idő tiszta, szobámból kilépve ez a látvány fogad:
Pár perccel később, kicsit balra és felfelé tekintve pedig ez:
A kolostorból a városba (Pokhara) és vissza
2011 május 28. | Szerző: Fóti Péter
– Where are you from?
– From Hungary.
– From America?
– From Europe.
A délutáni két órám után a kolostorból legolcsóbban egy busszal tudok bejutni a város széléig (Hare Chowk) és onnan busz vagy minibusz visz tovább Öreg Pokharába (Chipledunga). Mindkettő 10-10 nepáli rupia, úgyhogy nagyjából 50 forintból és 30-60 perc alatt jutok el a „gyors” internetig. Attól függően, hogy mennyire sietek. Ha nagyon sietek akkor 60…
Chipledungában mindent meg lehet kapni, csak tudni kell, hogy hol kell keresni.
Elég sokáig internetezem ahhoz, hogy az egyik utolsó minibusszal (7.30 körül) menjek vissza Hare Chowk-ba. A minibusz most tényleg tele van. Ugyanis ha minden hely foglalt, az Nepálban csak azt jelenti, hogy még nem ülnek egymás ölében. Ezzel a technikával majd még egyszer ennyien tudnak felszállni. A következő etap, hogy mivel a nepáliaknak rövid a lábuk az egyes sorok és az ülők közé görnyedve még be tud torzulni valaki. Tehát mondjuk egy átlagos tíz személyes – európai értelemben – minibuszba elől ülnek hárman a két ülésen, hátulra beülnek tízen a nyolc helyre. Ölbeüléssel még mondjuk négyen, és akkor jön a görnyedező két ember. Tehát összesen tizenkilencen. Egy ilyen tele minibusz érkezik és nagy vígan kezd utasokat gyűjteni, ugyanis felszállni még lehet! Hárman lépünk fel az ajtó peremére. Én kapaszkodok veszettül, a másik két figura úgy hajol ki, mintha egy sportvitorláson trambulinoznánk, miközben száguldunk végig az esti városon.
Mi sem természetesebb, hogy az akrobata mutatvány közepén még jön a szokásos kérdés is: where you’re from, Sir? Europe! Vágom rá határozottan, arcomat a menetszélnek tartom és elkezdek nevetni.
Hare Chowk-ból a kolostor irányába már nem megy busz, kénytelen vagyok taxival menni. Rövid alkudozás után 100 rupiban (250 Ft) állapodunk meg. A lenti nagykapunál szállok ki a taxiból, a kolostorhoz felvezető út vaksötét. Messze fölöttem a hegyek és felhők nyílásában csillagok ragyognak. Zihálva érek a kolostor kapujához. Hurrá – nyitva van! Itthon vagyok! Most először hívom magamban otthonomnak a kolostort.
Rízs, tészta, zöldség, tészta, zöldség, rízs
2011 május 28. | Szerző: Fóti Péter
– Kér még egy kicsit?
– Igen.
– Kér még egy kicsit?
– Igen.
…
Az egyszeri ember azt hinné, hogy a Himalájában, egy kolostorban, ahol a meditációnak és az önművelésnek szentelik egész életüket a szerzetesek, az étkezés kifejezetten szegényes, pusztán azt a célt szolgálja, hogy fenntartsa a testet.
Nos – legnagyobb sajnálatomra – ennek az egyszeri embernek, tökéletesen igaza van! Nehéz leírni, hogy mi a gond az ételekkel. Akik ismernek, tudják, hogy ha sót is teszek a rántottába az nálam már igazi gourmandkodás – maradjunk annyiban, hogy otthon csak azért szoktam bemenni a konyhába, mert arra rövidebb az út az étkezőm felé. Amikor valamit mégis főzök, akkor bárhogy igyekszem, valahogy nem áll össze. Érzem a számban külön-külön mindennek az ízét de valahogy nem lesz belőle étel. Nos – bár esküszöm, itt nem én főzök – ugyanez a helyzet a kolostori ételekkel. A következő a menü:
Reggeli (7h-kor): tibeti kenyér (olyasmi mint a pita), főtt zöldség, tibeti tea (vajjal és sóval készül, hánytatónak az orvos sem tudna felírni tökéletesebbet, főleg ha valami nagyon finom édesre készülünk, mint én tettem…)
Ebéd (12h-kor): valami lötty (levesnek hívják, de erre semmilyen nemzetközi egyezmény nem jogosítaná fel őket) és főtt zöldség és rizs.
Uzsonna (15h-kor): keksz és édes tejes tea. Na ez már igen! Ez süti! Ez már tetszik! Illetve tetszene, mert pont ekkor tartok órát két lámának… Szóval ez az ami minden nap kimarad nekem.
Vacsora (19h-kor): főtt tészta zöldséggel, valami levesszerűségben.
Ennyi. Az év 365 napján, minimális változásokkal. Például van olyan reggel amikor csicseriborsót adnak, illetve hallottam róla – de én még nem kaptam – hogy van néha főtt tojás.
Miután jól kisiránkoztam magam, jöjjön a nepáli valóság. Az itt tanuló srácok többségének ez az ellátás maga a Kánaán. Tudom, mert írattam a nagyobb csoportommal házi dolgozatot arról, hogy hogyan került a kolostorba. Az, hogy itt lehet, hogy itt alhat, hogy kap ellátást és nem az utcán éhezik vagy a családjával nyomorog, az a többségnek a legnagyobb áldás az életében. Olyan dolog amiért minden nap hálát ad…
Pedig tényleg nem fényűző az ellátás. Érezni, hogy jó szívvel főznek a szakácsok, mégis… Nem tudom mennyire volt érzékletes a fenti leírás, talán sikerül megérezni, milyen itt egy étkezés, ha elmondom, hogy nem vagyok nagyétkű de itt szinte mindig úgy állok fel az asztaltól, hogy még éhes vagyok.
Két láma, egy eset
2011 június 10. | Szerző: Fóti Péter
– Huh, ez jó csípős!
– Uh, nagyon…
– Huh, de jó, ugye?
– Uh, nagyon!
Ő Tashi láma. Tartozok egy vallomással. Imádom ezt az embert. Ha jól látom az elmúlt napokat, ő az aki vezeti a kolostor praktikus ügyeit. A szerzetesi munkáiból nem látok sokat. Amit viszont látok az elvarázsol.
A vacsorámat nyammogtam a tanárok étkezőszobájában amikor először láttuk meg egymást. Akkor nem tudtam, hogy ki a csuda az az ember aki az ablakon bemosolyog (a földszinten van az étkező) és az első kérdése az, hogy minden rendben van-e velem.
Másnap délelőtt összefutottunk, bemutatkoztunk, hosszan szorongatta a kezemet, áradt belőle a közvetlenség. Aznap estefelé is találkoztunk, megint csak nem a szokványos módon: én elgondolkodva sétáltam felfelé a kolostorhoz vezető bekötő úton, ő meg jött velem szemben egy nagy motoron, fején hatalmas motoros szemüveg. A feje olyan volt mintha egy második világháborús pilóta repülne velem szemben, körülötte és a motor körül pedig suhogott-repült a sárga-vörös szerzetesi ruha. Én – a jelenést látva – döbbenten és tisztelettel szívemhez emeltem a kezem, ő biccentett széles vigyorral, szerintem még kacsintott is…
A következő infómat a Shedra tanulóktól kaptam, amikor megkértem, hogy meséljenek arról, hogyan kerültek az intézetbe. A legtöbben utcagyerekek voltak, vagy nagyon szegény családba születtek (többségük felső Mustang területéről jött) akiket Tashi láma emelt ki a többiek közül.
Lehet nem egyetérteni a buddhizmussal és úgy általában a kolostori élettel, de ezek a gyerekek egy egész más minőséget, egy lehetőséget kaptak az életre. És ebben a lámának nagyon-nagy szerepe van.
Lassan világossá válik, hogy rengeteg mindent csinál. Az épülő új kolostor díszítését beszéli meg a munkásokkal, a környék vízelvezetési problémáiról tárgyal a falu lakosaival, vezeti az esti Puja szertartást, és még ki tudja mindent. Ahol valami gond van, ott feltűnik. Fáradhatatlannak látszik a fickó.
Oh, igen, azt el is felejtettem mondani, hogy este 7 és 8 között a kapu mellett nyitva van egy kis bolt ahol nagyker áron tudnak a kolostor lakói hozzájutni alap higiéniai eszközökhöz, kis rágcsálnivalókhoz. Ki ül minden este a boltban? Naná, hogy Tashi láma. Ott fogyasztja el a vacsoráját, s közben látom, belemélyed valami kimutatásba. Elkezd esni az eső, de mivel meleg van, páran továbbra is ott ücsörgünk, beszélgetünk a bolt közelében egy padon. Egyszer csak ott terem mögöttünk a láma és már dugdossa is be a fenekünk alá a papundekli darabokat, amiket nekünk aprított. Fején a szokásos nagy vigyor.
Látom persze gondterheltnek. Mindig követi mi van a szerzetesekkel és ha baj van megtesz mindent amit tud. Magamban így fogalmaztam: bármit csinál, teljes szívvel csinálja.
Kezdő (és haladó) pszichológus blog-olvasók, most már biztosan állukat dörzsölgetve bólogatnak: Tashi láma a tipikus apakép – és van benne valami, ő itt mindenki apukája, és nekem is jól esik, hogy valaki állandó gondoskodással fordul felém.
De van velem egykorú láma is, akivel nagyon szépen alakul a kapcsolatunk. Ő Khenpo Kunsang láma. Ő a legmagasabb végzettségű láma a kolostorban. Egész eddigi életét – 32 éves – a buddhista tanulmányoknak szentelte. Ő foglalkozik a Shedra csoporttal. Khenpo az egyik láma akit angolra tanítok, innen származik alakuló barátságunk is. Nagy kerek kopasz feje van, hatalmas szemei, előbb-utóbb fogok vele fotót készíteni de még nem volt alkalmas időpont. Tegnap meghívott ebédelni.
Tizenkettő előtt pár perccel érek a szobájához, bekopogok, kinéz és már indulhatunk is. Egy közeli helyre megyünk, gyalog tesszük meg a kb. másfél kilométeres utat. Most jó lenne, ha valaki készítene egy fotót, de megpróbálom elmesélni a látványt: ő a narancssárga-vörös szerzetesi ruhájában, feje fölé tart egy szivárvány mintázatú hatalmas esernyőt – ugyanis veszettül tűz a nap; én mellette baktatok khaki színű nadrágban, vakító fehér ingben – mégis csak egy láma hívott meg ebédelni. Az esernyő kb. a mellkasom-vállam magasságában imbolyog. Így sétálunk, egy-két szót váltva egymással, keresztül a hatalmas sárgás-zöld mezőn. Valami elképzelhetetlen béke és derű száll meg, ami velem marad egész idő alatt.
Az „étterem” egy lakóháznak látszó valami, aminek a nyitott alsó részében ülünk le az egyik benti asztalhoz (kettő van összesen).
Khenpo muszkat-ot rendel mindkettőnknek, ami félig Mo-Mo, félig makaróniszerű főtt tészta, leöntve levessel. Jól meglocsoljuk chili-szósszal és nekifogunk. Izzadunk rendesen és nagyokat hörgünk a forró és csípős ételtől. Remekül érzem magam! Ebéd után még ücsörgünk egy darabig. Elégedetten mustrálom a felettünk magasodó végtelen hegyeket.
Visszamentem később a fotó miatt, itt épp a szakácssrác ül az asztalunknál.
Oldal ajánlása emailben
X