13 zuhanyzás Lumbiniben – 2. rész
2011 június 22. | Szerző: Fóti Péter
– Én igazán utálom a teheneket!
– De hát te hindu vagy!?
– Igen. Az ázsiaiakat is utálom.
– Értem…
Ötödik zuhanyzás. Hatodik zuhanyzás.
A reggel csak nem akar eljönni. Forgolódom az ágyamban, mindenem csurom víz, a lepedőm szétázott. Kisétálok a vendégház hatalmas teraszára, itt van egy kis légmozgás, elviselhetőbb a hőség. Bámulom az eget, a Holdat, a környező pálma és mangófák szürke-fekete formáit. Várom a reggelt, pedig tudom, hogy az igazi forróság csak akkor kezdődik, és imádkozom az esőért.
Visszafekszem az ágyamba és van három óra pihentető alvásom. Hetedik zuhanyzás.
A napot a Három Róka étteremben kezdem. Ez az étterem-név csak Magyarországon hordozna öngúnyt magában, itt azért kapta, mert a környék tele van rókákkal akiket éjjel hallani. Mármint akkor ha nincs ilyen meleg. Ilyenkor a rókák is
csendben vannak. Masala-val (krumpli hagymával és különböző fűszerekkel) töltött omlettet eszem, és teát iszom hozzá literszám. Nyolcadik zuhanyzás.
Elsétálok oda, amiért jöttem: Buddha szülőhelyére. Úgy értem, ahol őt szülték…
A hely fantasztikus, több ezer látogató befogadására tervezték, de most körülbelül tízen vagyunk itt, az őrökkel együtt. Pátosz nem, csak béke és nyugalom árad a helyből.
Elég sok időt töltök el itt, lassan dél van. Érzem, hogy valami bugyog a fejemben, gondolom az agyvizem… Visszamegyek a szállásomra. Kilencedik zuhanyzás.
Megismerkedek egy hinduval, akire a meleg érdekesen hat: mindent utál. A teheneket, az ázsiaiakat, mindent. Egész otthonos érzés vele társalogni…
Kora délután a fogadó alsó részében ücsörgök egy hatalmas asztal mellett. Lélegzek, iszom, nézek ki a fejemből. Az asztal túlsó oldalán egy marcona fickó, tigrises pólóban, a mobilját nyomogatja. Valahogy szimpatikus ez az ember, nem tudom megmondani miért. Kettőnk közt, az asztalon a bukósisakja. Gondoltam valahogy elkezdem a társalgást, ezért megdicsértem a bukót (tényleg tetszett). A második mondatnál kiderült, hogy ő Chewang láma! Kezdem szeretni ezeket a vagány lámákat. Felajánlja, hogy megmutatja a kolostorát, naná, hogy elfogadom!
Robogóra pattanunk, az eső szemerkélni kezd. Ááááá dejó! Szánalmas, hogy a külső feltételek mennyire hatnak rám, de el kell ismernem: ez van. A kolostor gyönyörű. Mint kiderül, minden évben, januárban itt tartják a Sakya Monlam-ot, amikor is 5000 szakja buddhista szerzetes gyűlik össze és tíz napig imádkoznak egy békésebb világért. Most csak három szerzetes van a környéken, mert a többiek Kathmanduba mennek (menekülnek) fél évre, a forróság elől.
Elbúcsúzom a lámától, majd riksával elmegyek a Világbéke sztupához. Nem szeretem a riksát használni – ez az első alkalom – de itt nincs alternatíva, kb. három kilométerre van a sztupa és bár már késő délután van, a nap kitartóan tűz.
Készítek egy klassz képet a riksázásról:
A Világbéke sztupánál sehol senki. Fantasztikus egyedül kóborolni itt:
Ahogy az este közeledik sebtében meglátogatok még pár sztupát és templomot (a környéken rengeteg van). Majd visszakóválygok a szállásomra és bedőlök az ágyba.
Négy zuhanyzással később eljön a reggel. Felkapom a hátizsákom, elérem a 6.30-as buszt és elhagyom Lumbinit, a forrótestű várost…
13 zuhanyzás Lumbiniben – 1. rész
2011 június 22. | Szerző: Fóti Péter
– Kérem ne álljon a busz ajtajában, uram!
– Jól esik kinyújtóznom egy picit.
– Akkor kérem menjen beljebb, uram!
– Csak itt férek el…
A nepáliak néha komolyak. Komolyabbak mint kéne. Például azt a mondatot, hogy „holnap elmegyünk Lumbinibe” szó szerint veszik, és a rákövetkező nap az utazásról szól, és semmi másról…
Nem számít, hogy a távolság csekély, az út egész jó – nepáli viszonylatban – mégis megoldják, hogy az utazás egy egész napig (8-9 órán át) tartson. Megállunk MINDEN faluban, minden nagyobb bódénál és néhány kisebbnél is. Van ebédszünet, uzsonnaszünet és néhány „toilet” szünet.
A szünetek közt a vezető eszeveszett tempóban hajt, eleinte azt hiszem, hogy sietünk, de aztán előre megyek, melléülök, és rájövök, hogy ő szimplán így szeret vezetni. A sofőr kínai fickó, és tudom, hogy szánalmas előítélet, de számomra a kínaiak vagy szakácsok vagy kung-fu mesterek, esetleg egyszerre mindkettő. Hogy a sofőr tud-e főzni, sosem derül ki, a reflexei viszont pompásak. A legizgalmasabb szerpentineken a kapaszkodással vagyok elfoglalva, de alább látható egy filmrészlet, ami simán lehetne egy videójáték demója:
http://www.facebook.com/video/video.php?v=2318281881722&oid=141834985853680
„Off-season” van, amit a turistabuszon is észrevenni: nincsenek turisták. Nepáliak viszont annál többen, akik a buszt nyugodt szívvel használják áruszállításra. Egyedül az én arcomra ül ki a döbbenet mikor valaki felszáll egy 50 kilós búzászsákkal, a következő egy teherautó-gumival végül egy idős hölgy pár összekötözött lábú kakassal. Naná, hogy a „hölgy kakasokkal” ül mellém. A nepáliak nagyon jól szórakoznak az arckifejezésemet látva…
Nepál geográfiája igen változatos. Pokhara és környéke a hegyek lábára kúszik fel, a kolostor körül 1000 m az átlagos tengerszint feletti magasság. Ahogy jövünk délre, és érünk egyre alacsonyabban fekvő tájakra (Terrai), a hőmérséklet folyamatosan emelkedik. Útközben a menetszél valamennyire hűsíti az embert, de a pihenőknél érezni, hogy egyre forróbb idő van. Az utolsó megállóknál mindenki azonnal az árnyékokat keresi.
A busz végül megérkezik Peruába. Itt elmegyek a Lonely Planet ajánlotta étterembe, a Pizza King-be. A „hangulatos kerthelyiség” báját sajnos eleinte nagymértékben lerontja a tőlem pár méterre dübörgő generátor és a füstfelhő amit rám püfög. Hál’ Isten, amint elkészül az ebédem, kikapcsolják az áramszolgáltatót és békésen ebédelhetek. Bár egyre kevésbé merek nyugati ételekbe belevágni, el kell ismernem, a pizza finom.
Peruából helyi buszjárattal megyek Lumbinibe. Szerzetesek közt élni előnyös: Tashi láma barátja Lumbiniben él, és van két vendégháza. Igen, ő is szerzetes, a neve Chewang láma. Ahogy megérkezem, hívom mobilon és meglepetésemre egy igen kellemes hangú hölgy veszi fel azonnal a kagylót. Bemutatkozom, elmondom, hogy Tashi láma barátja vagyok, de ő csak mondja-mondja a magáét, majd megismétli angolul is: „a hívott szám jelenleg nem elérhető, kérjük próbálja később”. Ok, a szállást azért magam is megtalálom. Első zuhanyzás.
Kicsit pihenek a szobámban. Várom, hogy lassan abbahagyjam az izzadást, ami Terrai-ra (a nepáli alföld) érkezésem óta tart, de nem történik semmi. Folyik rólam folyamatosan a víz. Második zuhanyzás.
Kevés jó tulajdonságom van, de egy biztosan: nagyon bírom a meleget. Ha nyár közepén látnak valakit fedetlen fejjel a sivatagon átvágni, az vagy öngyilkos akar lenni, vagy én vagyok. De itt én is küzdök a hőséggel. Nem csak, hogy meleg van – 42 fok, árnyékban – de az a borzalmas eső előtti nyomás nehezedik a fejemre, hogy az embernek belesajdul mindene.
Lumbini sztupái és templomai egy hatalmas – 8 négyzetkilométer – területen helyezkednek el, a falu és mellette a szálláshelyem innen nem messze fekszik. A harmadik zuhanyzás után kimegyek a falu főutcájára. Esni kezd. Igen, ez így jó. Vagy legalábbis jobb.
A vendégháztól pár méterre kezdődik a falu. Az emberek a házuk mélyéről tekintgetnek ki rám. A házaknak egyedül észak felé van egy apró ablaka, ami valójában inkább lőrés. A másik rés a vastag vályogfalon, az apró ajtó, így bent szinte vaksötét van, viszont legalább 3-4 fokkal hűvösebb mint bárhol máshol.
Alvás.
Vigyázat! A traktor rááááz!
2011 június 22. | Szerző: Fóti Péter
– Le szeretnék szállni!
– Nem hallom, uram.
– LE SZERETNÉK SZÁLLNI!!!
– Nem értem, uram.
– MEGÁLLÍTANÁ EZT A… IZÉT???
– Melyik országból jött, uram?
Lássuk mivel utaztam eddig. Szóval volt egy kisrepülő ami elvitt Kijevig, onnan egy nagyobb Delhiig és egy közepes Kathmanduig. Taxi és helyi busz a fővárosban. Turistabusz Pokharáig – fűszerezve egy kiadós sétával. Dzsip a kolostorig.
Pokharában aztán utaztam a buszban bent: széken ülve, más ölében ülve, lábamon állva, máslábán állva. A busz oldalán lógva és végül a busz tetején is.
Nem mentem még motoron – ez rajta van a kívánságlistámon – és nem repültem még helyi légcsavaros géppel a hegyek közt – természetesen ez is. Viszont ma a buszt – aminek a tetejére már magától értetődő rutinnal kapaszkodtam fel – megállította a rendőrség és az „emelet” teljes legénységének gyalog kellett folytatnia az útját…
Múlt héten ugyan megismerkedtem egy taxissal aki elfogadható mértékben szokott csak átverni, de van egy megérzésem, hogy még ne hívjam. Jól is, teszem, mert kb. tíz perc séta után lelassít mellettem egy hatalmas traktor, és a három rajta kapaszkodó férfi közül az egyik megkérdezi, hogy merre megyek. Azt elképzelni sem tudom, hogy hol lesz nekem itt hely, de az tuti, hogy én velük megyek. Felkapaszkodom, szorítanak nekem helyet (Nepálban mindig van még egy szabad hely!) és már kezdem magam jól érezni és dicsérni az eszemet, hogy nem hívtam a taxit, mikor is egy durranás kíséretében elindulunk. Ha korábban volt is vesekövem, már biztos nincs. Ahogy tuti, hogy minden más kövemet is kirázza a traktor. Jó esetben a szemeim és a fogtöméseim bent maradnak. Egyedül a sofőr ül többé-kevésbé párnázott, rugózott ülésben, mi csimpaszkodunk ahol tudunk. A lejtőn elkezdünk gyorsulni. Az oldalam épp csak nekiér a fém keretnek, de mintha a bordáimat törnék el. Ez az a pont, ahol szólok, hogy leszállnék. Nem hallják. Megismételem ordítva. Nem értik. Rá kell ébredjek, nehéz dolog udvariasan ordibálni. Egyrészt ugye, tisztában vagyok azzal, hogy ezek a kedves emberek csak azért álltak meg, hogy segítsenek nekem, másrészt kezdem félteni a testi épségemet. Hülye egy helyzet az biztos, de feltalálom magam: egyik kézzel kapaszkodva, másik kezemmel megragadom a sofőrnek azt a karját, amelyik szerintem a lassításra való bigyót fogja, és jó erősen megrántom. Nem történik semmi, de valamiért megértik, hogy nekem mára elég a mókából. Lekecmergés és búcsúzkodás után viszont én értem meg, hogy semmi bajom és megint egy jó kalandot éltem át!
A kolostor már nincs innen messze. Hazáig gyalogolok és még pont elcsípem a vacsorát.
Update:
azóta utaztam cementezsákkal megpakolt teherautón (kényelmesebb mint piszkos) és Chewang láma robogóján. Hogy kicsoda Chewang láma? Kiderül a lumbini-i kalandomból… 😉
Időjárás és egyéb finomságok
2011 június 22. | Szerző: Fóti Péter
– Milyen kellemes időnk van, uram!
– De hát esik…
Amikor megérkeztem Nepálba, még kifogtam egy-két száraz napot, majd elkezdődött a monszun. Idén korábban mint szokott.
Monszun.
Ízlelgetem a szót. Leginkább úgy lehet elképzelni, mint egy gyors tavaszi záport, vagy egy hirtelen nyári zivatart, vízparton. Csak kitartóbb. Jóval. Van, amikor el sem áll. Most például éppen ez történik… Ülök a szobámban, áram persze nincs. Délután van, de a viharfelhők és az eső miatt szürkületi sötétség van körülöttem, csak a laptop kijelzője világít. Monszun… Szóval már elkezdődött és körülbelül augusztus elejéig-közepéig tart a veleje. A turistaszezon október-novemberben indul be.
Most kicsit olyan itt ücsörögni, mint amikor valami apró betegség miatt nem mentem iskolába. Élvezem a szobafogságot, hogy nem kell kimennem a kinti világba, a szobám biztonságában ücsörgök az ágyon, zenét hallgatok és írok a laptopomon.
Az eső már nem olyan heves, de továbbra is nagy cseppekben esik, egy perc alatt bőrig lehet ázni, ha kimegy az ember. De nem megy ki…
Minden éjjel esik, és van, amikor napközben is. Eső után nagyon gyorsan továbbállnak a felhők. A nap kisüt és a forróságban először minden párologni kezd. A környék növényei nagyon élvezik a meleg, párás levegőt. Amelyik nem élvezte, az meg gondolom kipusztult…
Megfigyeltem, hogy a szervezetem elkezdett alkalmazkodni az időhöz, kevesebbet izzadok, lassabbak a lélegzetvételeim. Nem tudom, kire milyen hatással van ez az idő, én kifejezetten jól érzem magam. Egyedül az éjszakák kellemetlenek néha: amíg nem kezd esni, feszítő nyomás van a levegőben. A hőmérséklet sokak szerint csak esőben, és eső után – a kissé lehűlt levegőben – elviselhető.
A ruhák esős napokon egyáltalán nem száradnak. Tulajdonképpen a párás levegőben napokkal később is ugyanolyan vizesek mint ahogy kiteregettem őket. Amikor kisüt a nap akkor viszont perceken belül szárazak lesznek. A szennyesét egyébként mindenki magának mossa, kézzel. Első héten vettem egy nagyon praktikus kis zacskós mosószert, ami tizenkét ruha mosására alkalmas (rá van írva, elolvastam) és öt ruhát tényleg gond nélkül ki tudtam vele mosni. A különbséget írjuk az én és az átlag nepáli méretek közti különbség számlájára… A második héten viszont találtam egy kisboltban fél kilós mosószert ami átszámítva ötven forintba kerül! Naná, hogy megvettem! Nem kellett volna. A sebek azóta begyógyultak a kezemen, és visszatértem a régi mosószerhez…
Vizünk a mellettünk magasodó hegyen gyűlik össze és a tározóból vezetéken át jut el a kolostorhoz. Az épületek teteje lapos, ide helyeztek el nagy fekete tárolókat, amiben a meleg vizet „készíti” a nap. Ezt csak azért mesélem el, mert az indiaiak és a nepáliak haja is gyönyörű, dús, fényes. Hogy mi az összefüggés? Az, hogy megirigyeltem az itteniek hajkoronáját és ma vettem egy indiai hajolajat, valami ajurvéda csodát és már be is kentem vele jó vastagon a fejem. Az előbb voltam a fürdőszobában, hogy lemossam, és amióta itt vagyok, most először: nincs víz! A viharban megsérült a vezeték. Mit tehetek? Ücsörgök a meleg, esős nepáli estében olajtól csöpögő hajjal és rötyögve írom a blogom.
Éjszakára keresek egy zacskót a fejem alá.
Update:
Most másfajta eső esik. Egy ráérősebb. Ez a monszunnak egy másik arca. Négy napja szemerkél folyamatosan éjjel-nappal. Meleg van, lehet sétálni odakint. Eleinte kellemes, később zavaró, hogy minden csuromvizes lesz és nem szárad. A környező
hegyek párába öltöztek. Mikor a pára rövid időre felszáll, meglátjuk az esőfelhőket amik felfelé eltakarják a napot. Még az alacsonyabb dombok csúcsa is ebbe a felhőtejbe fut bele. Kicsit lejjebb és körben mindenfelé apró, szürkésfehér felhők pöttyözik vattapamacsokként a hegyeket, mintha hatalmas karácsonyfákat díszítenének fel.
Séta a folyómederben
2011 június 22. | Szerző: Fóti Péter
– Ez itt pedig az ivóvizünk, uram.
– Úgy érti, ezt isszák?
– Igen, uram.
– Akkor miért áll bele???
A kolostor mellett találkozik két folyó. A kisebb, a közeli hegyekből gyűjti össze a vizet, a nagyobbnak az Annapurna vidéke a fő vízgyűjtő területe.
Ma egyedül szeretnék lenni, ezért felfedezőutamhoz a kisebb folyót választom. A kolostor dombjáról is látom, hogy a nagyobbat apró falvak szegélyezik. A kisebb viszont innen fentről nézve szinte érintetlennek tűnik.
A kolostor hátsó kapuján lépek ki, átvágok a veteményeskerteken és elkezdek leereszkedni a közel függőleges sziklás földfalon, amit a folyó vájt ki magának. Először vidáman lépegetek, arccal a meredély felé, azután megfordulok és kevésbé széles vigyorral, egyesével keresem hova is léphetek, végül aggodalmas arccal, kézzel-lábbal igyekszem megtartani magam és a fotóstáskámat. Egyszer így is sikerül megcsúsznom, és értelmet nyer a „tíz körömmel kapaszkodik” kifejezés.
Már majdnem teljesen lent vagyok, mikor megfordulok és egy csomó dühös szempárral nézek szembe. Magas labda, nem tudom kihagyni – marha meleg van…
Felmérem a menekülési lehetőségeket, megpróbálom felidézni, hogy az útikönyv mit javasol bikatámadás esetére – nem jut eszembe semmi – majd szépen oldalazva elkezdek távolodni a pancsoló társaságtól. Ahogy látótávolságon kívül kerülnek, megnyugszom, és végre nyugodtan tekintek körbe. A látvány magával ragadó:
A bámulatos tájat a folyó csordogálása festi alá. Igen, erre vágytam! Továbbmegyek a folyót követve, ugrálok a kisebb nagyobb köveken. A víz nagyon játékos, hol összeáll egy-két-három méter széles egybefüggő sekély patakká, hol elterpeszkedik jó harminc méter szélességben öt-tíz centi mély csermelycsokorként. Oh! Szinte nem is kell figyelnem hova lépek, a köveket automatikusan találja meg a lábam.
A folyó egy helyen felduzzad apró tóvá. Itt aztán remekül lehetne strandolni! És tényleg! A következő felduzzadt részt megtalálták maguknak egy közeli falu gyerkőcei.
Még feljebb megyek, a táj egyre mesésebb, de itt már vannak épített részek, mint például ez a kacskaringós út és a fahíd.
Az ösvényt követve, párszáz méterrel arrébb pedig rizsföldeken dolgozó asszonyokkal találkozom. Ez az egyik legkeményebb munka amit valaha láttam. Az asszonyok térdig, combig a vizes sárba merülve hajlongnak.
Az ebédszünetben viszont mindenki jókedvű. A férfiak körbeveszik a kis természetes kőedényt, ami felfogja a sziklából kitörő patak vizét. Itt hangzott el a bevezető párbeszéd…
Sport channel – még kell egy kicsi mozgás…
2011 június 10. | Szerző: Fóti Péter
Pár kép ízelítőnek, a szöveggel visszatérek legközelebb… 🙂
Még közelebb Tibethez…
2011 június 10. | Szerző: Fóti Péter
http://en.wikipedia.org/wiki/Lo_Manthang
Amikor először hallottam a Shedra hallgatóktól, hogy legtöbbjük onnan származik, felébredt bennem a kíváncsiság. Később láttam képeket is, és érdeklődésem nőttön-nőtt. Múlt héten a Shedra csoport szólt, hogy átrakták korábbi időpontra a szünidejüket, mert egy orvoscsoport is velük megy Mustang-ba. „Nincs kedve velünk jönni?” – hangzott el a kérdés az egyik órán, és egyből megvolt bennem a válasz: dehogynem! Másnap felvetettem a kolostor titkárának az ötletem és hidegzuhanyként ért a hír: 1999-ig elzárt terület volt Mustang, most már ugyan látogatható, de az önkormányzat szeretné távol tartani a turistákat, ezért csillagászati összeget kell fizetni a belépésért: a három hétre fejenként kb. 1000 dollárt. Az orvos-csoport részére beadtak ugyan egy kérelmet, de nem valószínű, hogy én is kaphatok mentességet, és még az sem biztos, hogy ha fizetek akkor csatlakozhatok a misszióhoz. Most tehát ott tartunk, hogy várjuk mi lesz, és azt érzem, hogy ott a helyem.
Kolostor UPDATE
2011 június 10. | Szerző: Fóti Péter
Sej a mi lobogónkat…
2011 június 10. | Szerző: Fóti Péter
– Öt perc Internet mennyibe kerül?
– 10 rupi, uram.
– És tíz perc Internet?
– 10 rupi, uram.
Eleget panaszkodtam már amiatt, hogy Nepálban a tömegközlekedést a szó legszorosabb értelmében használják, vagyis amíg nincs tömeg, addig nincs közlekedés sem…
De nem meséltem még a közlekedés egy nagyon romantikus formájáról. A nagy buszok mindegyike emeletes! Ezt itt nem úgy kell elképzelni, mint mondjuk egy londoni buszt vagy egy kétszintes turistabuszt. Á, messze nem! Itt jóval gazdaságosabban oldották meg a problémát: ha lent már végképp nincs hely, fel lehet ülni a busz tetejére, a csomagtartóra. Ez rosszabb esetben két párhuzamos fémcsövet, jobb esetben egy valódi fémrácsot és kb. 15 cm magas, körbefutó kapaszkodót jelent. Tiszta luxus.
Hollywoodot tessék elfelejteni! A busz tetején nincs rohangászás, verekedés, tudomisén! Itt két dolgot lehet tenni: ülni az embernek a fenekén és kapaszkodni mindenbe amibe tud, hogy el ne repüljön egy kanyarban. A szerpentinen nem megy gyorsan a busz, max. negyvennel, de idefent rendes kilengések vannak, a menetszelet meg nem fogja fel semmi. Illetve bocsánat, rosszul mondom! A menetszelet NEKEM nem fogja fel semmi. Ugyanis a nepáliaknak volt annyi eszük, hogy a turistákat ültessék előre… így lettem „szélvédő”.
Az utazásnak ezen módja talán kicsit ijesztőnek tűnhet a leírásom alapján, de abban megegyezhetünk, hogy felejthetetlen élmény és nagyon vidám dolog.
A városban nem töltök sok időt. Ebédelek, veszek pár dolgot, gyorsan átfutom az emailjeimet (ld. bevezető párbeszéd) és a gyülekező felhőket látva indulok is haza, a kolostorhoz.
A visszaúton úgy döntök, emelem a téteket: bár esőre áll az idő, elhatározom, hogy a busz tetején fogok utazni. A nepáli bölcs népség, nem a meteorológusra bízza, hogy vigyen-e magával esernyőt. Az emberek fejüket csóválva pillantanak rám és felpréselik magukra a buszra, ami már akkor teli volt (nepáli értelemben is) amikor én felkapaszkodtam a tetőre. Egyetlen fiatal srác jön utánam, a naiv turista után, de ő is csak beszélgetni akar, mint az hamar kiderül. Egy pillanat alatt belemerülünk a nagyon mély érzelmi rétegeket feszegető, szokásos whereareyoufromsir kérdéscsoportba. Közben felettünk az ég egyre baljósabb árnyalatot ölt.
Amint a busz elindul, nagy cseppekben esni kezd. Két-három méter megtétele után, zuhogni. Ez durva lesz – fut át az agyamon és teljes felsőtestemmel derékból előrehajolok, hogy a táskámat (és benne a fényképezőgépet és az útlevelemet) védjem a lezúduló ártól. Őrület, hogy a legszorultabb helyzetben is idióta filmidézetek tudnak az eszembe jutni! Miközben a szél próbál leszaggatni a busz tetejéről, bőrömre tapadó, szétázott farmeremmel és pólómmal próbálom védeni a hátizsákom, egy hang szólal meg a fejemben „that’s where the fun begins!” Nevetni kezdek, ez is egy módja a stressz levezetésének. Sokáig nem nevetek, ez most tényleg durva.
Zuhanó repülőgépen és monszunban száguldó busz tetején mindenki vallásos lesz. A pattanásos arcú srác a harmadik kanyarban hagyja abba az imádkozást. A szemem sarkából látom, hogy a hátsó létrán próbál leevickélni a kanyar előtt lassító buszról, remélem sikerül neki.
Már rég nem érdekel, hogy bőrig áztam, csak a kamerának ne legyen baja! Ahogy közeledik a kolostor lenti kapuja, már ugrok is le a buszról, és futok ahogy a tüdőm bírja, fel a hosszú (Tejóég, ez mindig ilyen hosszú volt?) emelkedőn, intek a kíváncsian rám bámuló tanulóknak, levegőm már nincs egy hellóhoz, felrohanok a lépcsőn, át az udvaron, és már csak pár méter a szobámig. A kulcs elől, nyitom az ajtót és remegő kezekkel cipzárazom a csuromvizes hátizsákot, aztán a kamera tokot. HUH! Ez hihetetlen!!! A kamera csontszáraz! Jól vizsgázott mindkét táskám! Hosszú, forró zuhany után végignyúlok az ágyon. Jajjdejó! Hogy megérte-e? Most így, a meleg, száraz szobában, laptoppal az ölemben azt mondom: NANÁ!
De a napnak még nincs vége… A sebesen elvonuló esőfelhők és az előbukkanó napocska együtt ezt a látványt varázsolják elő:
Pár fotó
2011 június 26. | Szerző: Fóti Péter
Oldal ajánlása emailben
X