Menü képekkel
2011 július 17. | Szerző: Fóti Péter
Hétkor reggeli. Ez a kedvenc étkezésem a kolostorban! Frissen sült tibeti kenyér – nagyon finom, tejes-tea – szintén, és valami. A valami vagy párolt bab vagy párolt csicseriborsó vagy semmi, de ilyenkor lehet kérni kis mogyoróvajat vagy lekvárt a kenyérre.
Délben ebéd. Az unalmas ételek közt ez az, ami a legunalmasabb: rizs, valami megfőzött zöldség (gyenge szabdzsi másolat) és dal. A dal az itteni lencseleves. Mindennap ugyanazt kapjuk.
Este hétkor vacsora. Leves tésztadarabkákkal vagy külön leves – külön tészta. Én megmondtam már az elején, hogy úgy főznek mint én… Nagy néha kapunk egy finom zöldséges rizses kaját (ld fotó lent), de ez is inkább csak rizs, ez az egy kaja van valamennyire fűszerezve.
A szakácsok eszméletlen jó fejek! (hátha olvassák a blogot, jobb velük jóban lenni) Mint kiderült, nem ők tehetnek az ízekről – ööö az ízek teljes hiányáról – pontosan meg van szabva mit főzzenek, mégpedig azért, mert nincs lehetőség a különböző korosztálynak mást és mást főzni, mindenki ugyanazt kapja, a kicsiknek (4-5 évesek) pedig árt az erős fűszer.
És akkor jöjjön az, amiért érdemes felkelnem! : )
Megismerkedtem Ritával. Rita nepáli és több előnyös tulajdonsága mellett van egy nagydarab tibeti férje is. Ez azért lényeges, mert a férj Rita isteni főztjének köszönhetően lett nagydarab. Nyitottak egy kis kifőzdét a tibeti faluban (a menekülttáborban) és itt kapni a legfinomabb tibeti ételeket.
Ritát mindenki ismeri – nem úgy – úgyhogy itt nála aztán lehet ismerkedni rendesen! Mostanában a falu általános iskolájának tanárával szoktam dumálni, aki egy tibeti könnyűzenei csapatot is vezet. Na jah, ez Nepál!
A repülő osztályfőnök
2011 július 17. | Szerző: Fóti Péter
– Good morning!
– GOOD MORNING!!!!!
– Sit down, please.
A barátaim közül többen kérdezték már, milyen egy napom, milyenek a szerzetesek és úgy általában, mi is történik a kolostorban. Valószínűleg úgy vagyok vele, hogy ami legközelebbről érint, arról írok a legnehezebben. De most a napi rutinom bemutatása mellett a többiről is ejtek néhány szót. Fotókat utólag fogok még becsatolni, feltölteni.
Fél öt – öt – fél hat körül kelek. Otthon is ilyenkor szoktam, úgyhogy ez nem okoz gondot, itt pedig a legtöbben ilyenkor kelnek, a tanárok még korábban. Elhúzom a függönyöket, és ha éppen nem esik, attól függően, hogy mennyire száradt fel az éjszakai eső, a szobámban vagy odakint tornázom egy kicsit. Ezután a szobámban meditálok és néha kicsit vissza is alszom reggeliig.
Hétkor reggeli. Reggeli után szoktam tornázni egy nagyot, és olvasgatni az első órámig.
10.40 – 11.20: Hatodik Osztály. Négy megátalkodott rosszcsont. 12-16 évesek. Amikor bejövök és köszönök, kórusban, ordítva köszönnek vissza. Ezen magamban mindig egy jót röhögök, de kifelé komoly arcot vágok. Az esélytelenek nyugalmával szoktam végigülni a negyven percet, hogy ma sem tudok nekik megtanítani semmit. Kb. minden másnap tévedek. Ez az az osztály, amelyiket az iskola titkára augusztusban tervez megszüntetni, mert kezelhetetlenek. Nem szerencsés kiemelni valakit, de emberi: közöttük van az egyik kedvenc szerzetesem, Legkpa. Épp annyira intelligens amennyire szemtelen és nagyszájú.
Fotó
Ha nem is sikerült magamról a bölcs és komoly tanár képét elhitetnem velük – amit szerettem volna – egész jól haladunk az órákon.
11.20 – 12.00: Harmadik Osztály. A tanáruk beteg, ezért átmenetileg kaptam meg őket. Kilenc tündéri, nyughatatlan gyerek, 9-12 évesek. A biológia tanár majmocskáknak hívja őket. Van benne valami. Az egyik egész órán folyamatosan beszél. A másik elkezd rajzolni a táblára, hiába fogom és cipelem vissza a helyére. A harmadik labdát szorongat, édes arccal. Lehetetlen rájuk egy percig is haragudni: amikor az óra közepén odarohannak hozzám, hogy átöleljenek, nem tudok mást tenni, mint közel a sírásig meghatódom. Ma valaki más feleletére figyeltem, majd óra végén ezt találtam a táblán (telefonnal fotóztam le):
Délben ebéd. Utána a tanárokkal beszélgetünk egy picit vagy sétálok egy rövidet a környéken.
13.00 – 14.00: Shedra tanulók. Ők egész nap buddhista filozófiát tanulnak, úgyhogy a nyelvtanulásra már nem igen marad energiájuk. Egyébként is nagyon nagy csoport (22 fő) ami meghaladja az én angoltanári képességeimet. Angol/amerikai filmeket nézünk, amiket a nehezebb soroknál megállítok. Igyekszem mindenkit bevonni a szövegértésbe, de nem könnyű.
A kolostor egyik legértelmesebb szerzetese is ebben a csoportban van. A neve Jamdhak Dhakpa. Nagyon valószínűnek tartom, hogy még fogunk róla hallani…
Utánuk van egy óra szünetem. Ilyenkor néha kimegyek valami „táplálékkiegészítőért” de általában csak ébren fekszem valahol és pihegek.
15.00 – 16.00: tanító lámák. Név szerint Khenpo és Wangdu lámák. Az elején ez volt a legnehezebb órám, mára ez lett a kedvencem. Khenpo agya vág mint a borotva, öröm vele dolgozni. Amikor megérkeztem nagyon keveset tudtak, most már tudunk beszélgetni, egyre több mindent értenek és egyre bátrabban használják az angolt. Velük a kolostor egyik hatalmas teraszán tanulunk, kivéve ha zuhog az eső – mostanában gyakran – ilyenkor bevonulunk Khenpo lá szobájába.
Khenpoval (a képen a bal oldalon) az órán kívül is sokat találkozunk, sok közös dolgunk van, nagyon jó, hogy egyre jobban beszél angolul.
Hétkor vacsora.
Vacsora után kiülünk az étkező előtti részre, ahonnan csodálatos kilátás nyílik a lemenő nap által megvilágított hegyekre. Ha esik is egész nap, ilyenkor csak finoman szitál, félórát simán ki lehet bírni. Ha pedig tiszta az ég, ahogy egyre sötétebb lesz, felettünk szép lassan előbukkan a millió csillag – Nepálban látni legtisztábban az éjszakai égboltot, ha jól tudom – körben pedig feketébe borulnak a hegyláncok. A srácok énekelnek (bollywood-i és amerikai slágereket – nagyon vicces).
Ezután ők még elvégzik az esti szertartásukat én meg visszamegyek a szobámba és fotókat szerkesztek a laptopomon, néha írom a blogomat és dolgozok egy történeten.
Kilenc körül elcsendesedik a kolostor és általában tíz körül már én is ágyban vagyok.
Utam a csúcsra – Sarangkot
2011 július 7. | Szerző: Fóti Péter
– Kérek egy teát és egy omlettet.
– Tea nincs, uram.
– Akkor egy kólát. Kóla van?
– Igen, uram.
– Ok, akkor ennyi.
– Omlett sincs, uram.
Ha az embert hegyek veszik körbe, előbb-utóbb megszületik benne a vágy, hogy meghódítsa őket. Kezdésnek a kolostor fölé magasodó csúcsot választom, ami itt inkább dombnak számít, 1592 méter magas.
Amikor George Mallory-t kérdezték, miért akarja megmászni a Mount Everestet, csak annyit válaszolt: mert ott van. Nos – hátha egyszer híres lesz a blogom – én pedig azért akarom megmászni ezt a dombot, mert „én itt vagyok”…
A csúcs környéke tökéletesen kiépítve turistáknak: büfék, vendégházak tucatszám. A feljutás elsőre mégis elég fárasztó, ugyanis egy vízmosásban teszem meg az út nagy részét. Következő alkalommal viszont lusta vagyok és busszal megyek fel, ameddig lehet. Megismerkedek egy holland sráccal, vele ücsörgünk a busz tetején és néhány nepálival. Naná, hogy én vagyok a legmagasabb, így én vagyok a legjobban kitéve a fentről-oldalról belógó pókhálóknak, faágaknak, villany- és telefonvezetékeknek.
Fent a levegő jó pár fokkal hűvösebb és kellemes szél is fúj. A busz immár nélkülünk megy tovább a következő faluba:
Szerencsém van, az idő egyre tisztább. A felhők magasságából nézek le a környező tájra.
A néni a csúcstól pár méterre épült házában lakik. Szerintem ő a nepáli Holle anyó:
Ezt támasztják alá mesebeli háziállatai is:
A közeli fogadó étlapja csábító, egyetlen apró szépséghibája, hogy szinte semmi sincs amit ígér… Úgyhogy pár óra sütkérezés után leballagok a dombomról.
Kórház a város, én meg a rosszullét a szélén
2011 július 7. | Szerző: Fóti Péter
– Bd 1011233.
– De ez mit jelent?
– V.s. 329 ml.
– Halló! Beszél angolul?!
A kolostor egyik amerikai vendégén (van egy külön vendégszoba) hatalmas kiütések jelennek meg. A hölgy hófehér bőrű, és szegény nem éppen erre az időjárásra termett. A beosztás úgy alakul, hogy nekem kell elkísérnem Dana-t a városi kórházba. Ahogy megérkezünk a kórház elé és kiszállunk a taxiból, első gondolatom az, hogy rosszabbra számítottam. A kórház egy hatalmas modern épület, körülötte rendezett kertek, hatalmas fákkal. Azután belépünk az épületbe és egy szinttel rosszabb higiénia tárul elénk: a padló és a falak koszosak, a levegő állott. Ezen a részen kell bejelentkeznünk, majd – mivel a szakrendelő orvos már hazament – át kell mennünk az elsősegély részre. Itt vagyok rosszul. Emberek fekszenek az ágyakon, a földön, ahol csak lehet. A levegő állott. Aki olvasta az Indiai Éjszaka c. könyvet, már kapott valami ízelítőt. Szakadozott szúnyogháló az ablakokon, a falakon pókhálók, szétlapított és élő lepkék, szúnyogok, beazonosítatlan repülő lények. A polcokon por mindenütt, koszos tégelyek. Vért vesznek (én nem hiszem, hogy hagytam volna, hogy belém szúrjanak) majd a friss vérrel teli, langyos üvegcsét az én kezembe nyomják. Már korábban mondták a barátaim, hogy hasonlítok Benton dokira, és lehet, hogy csak emiatt adják nekem az üvegcsét, de gyanítom, hogy ez itt így szokás. Úgyhogy átvergődünk az első számú laboratóriumba, ahol leadom a vért.
Ezen a ponton úgy döntünk, hogy sietve elhagyjuk a kórházat és inkább telefonon folytatjuk a kommunikációt a nepáli orvos- és nővértársadalommal. Nem járunk sokkal jobban. Két órával később (Egy órát mondtak, ami Nepálban kettő. Vagy több.) felhívom őket. Kérem a patológiát. A patológián egy hölgy veszi fel a telefont. Angoltudása mint az én etruszkom: hiányos. Pár perc alatt megérti, hogy kinek a nevében érdeklődöm. Még pár perc és megérti, hogy szeretném az eredményeket megtudni. A következő percek pedig azzal telnek, hogy ő megállás nélkül mondja a számokat és a rövidítéseket, amik nekem semmit sem mondanak. Nem hiszem el. Végül az egész vizsgálatot megpróbálom egy kérdésre leszűkíteni: ezek az adatok jót jelentenek? „Ok.” és lerakja. Hogy a vendégnek mi baja arról továbbra sincs fogalmunk.
A majmok bolygója
2011 július 7. | Szerző: Fóti Péter
„Kérjük a szoba ablakait zárva tartani, ellenkező esetben a majmok bejuthatnak és elvihetik a ruhákat, apróbb tárgyakat stb. valamint kárt okozhatnak a szoba bútoraiban. Köszönjük.”
Mikor megérkeztem, májusban, a majmocskák voltak a kolostor állatai közül a fő attrakciók. Láttam őket reggel és este, minden nap. Aztán eljött a június és egyre ritkábban bukkantak fel, június közepén pedig teljesen eltűntek. Azt hittem, hogy nem bírják a meleget ezért felköltöztek a hegyekbe, vagy a Baraka második részében statisztálnak, vagy bármi. De nem. Újra itt vannak, csak két hétig tartott a nyári szünet. Rájuk tökéletesen igaz, hogy látszólag ártalmatlanok. Nagyon nem szeretném, ha bármelyik is bejutna a szobámba! Az az igazság, hogy szívesebben nézném őket a National Geographicon, vagy egy szállásomtól távoli nemzeti parkban, de sajnos az alábbi képek a szobám ablakából készültek.
Támad a Mars
2011 július 7. | Szerző: Fóti Péter
– Azt a leborult, rohadt szivarvégit!
– Ásztá leborut rohát szivá végit.
– Olyasmi.
Esik az eső és nehezen alszom el, újra és újra azt érzem, hogy valami
hozzámér. Legtöbbször csak a ruhámat érintem, ahogy odakapok ijedten, de van
amikor moszkitót hessegetek el, vagy hangyát söprök le magamról. Továbbra is a
földön alszom éjjelente. Elég nyomasztó. Végre elalszom.
Ááá! Arra riadok fel, valami mászik felfelé a combomon. Odakapok és közben
rúgok is egyszerre, amitől a valami lerepül a combomról, de a tenyerem még
végig simít valami nagy izét, amit szőrösnek érzek. Nem ordítok, még az sem jön
ki belőlem. Felpattanok a villanyhoz, miközben tudom, mire elérem, a lény már
rég bekúszhat az ágy alá, valamelyik repedésbe, a szekrény mögé, bárhova.
Felkattintom a kapcsolót. Vaksötét marad a szoba. Nincs áram. Vetődök a telefonomhoz,
szerencsére emlékszem hova tettem. Bekapcsolom. 23.58. Remek időzítés! Egyre
libabőrösebb vagyok, ami fokozódik, ahogy a kijelző fényét a padló felé
fordítom. És ott van! Villámgyorsan tekereg valami hosszúkás izé, a fal felé.
JÉÉÉZUSOM! A kijelző fénye elhalványul, és vaksötét lesz, be kell nyomnom
valamelyik gombot. Igen, ott van, először azt hiszem egy kis kígyó, de ahogy
lépek utána, látom, hogy valami borzalmas ízeltlábú. Nincs bennem kétség: az
elmúlt hetekben amikor tudtam, a buddhista módszert választottam és nem öltem
meg a szörnyeket a szobámban, de ezt kinyírom. Vagy ő, vagy én. Ugyanis ha nem
sikerülne „kipoharaznom” (ezt szoktam csinálni a pókokkal) és elmenekülne,
akkor én ebben a szobában többé nem tudnék aludni. Így se biztos… Mindez a
másodperc törtésze alatt suhan át a agyamon, és már keresem tapogatózva, hogy
mivel csapjam le. Közben a telefon el-elhalványuló fényét a menekülő ragadozón
tartom és magyarul káromkodok. Kitapogatom a legvastagabb angol tankönyvet és
rávágok a falon sikló szörnyre. Nem viccelek: semmi. Pontosabban valami van: én
vagyok a szívroham szélén. Az alient lesöpröm a földre, rádobom a könyvet és a
könyv hátlapját kezdem veszettül püfölni. Legalább tízet vágok rá. Közben
magyarul káromkodok folyamatosan, és már az van a fejemben, hogy vajon hogyan fogom
ezt holnap kimagyarázni. Mindegy. Könyv felemel. Alien halott. Küldetés vége.
Haza akarok menni. Most rögtön. Még órákkal később is csak fekszem az
ágyon, bámulom a plafont. Végül felkelek és lefotózom a dögöt, majd egy lapáttal
a kinti hangyáknak szolgálom fel reggelire.
Másnap reggel megnézem, hol tartanak a hangyák (a kitinpáncél maradt
csak meg) és megállapítom, hogy a százlábú szörny nappali fényben is
félelmetes.
A reggelinél már oldottabb hangulatban tanítom a szerzeteseknek, hogy
mivel zavartam meg a kolostor csendjét múlt éjjel.
az olvasohoz
2011 július 7. | Szerző: Fóti Péter
Kozben itt igazan nekiallt a monszun. Mult heten peldaul esett. Ugy ertem vegig…
Irok folyamatosan, de ebben az idoben bizonytalan mikor tudok feltolteni.
Homokmandala temetés
2011 július 7. | Szerző: Fóti Péter
A Mandalát (megérdemli, hogy nagybetűvel említsem) az utolsó napon
összesöprik, urnába helyezik.
Egy szertartást követően az urnát a folyóhoz kísérjük…
majd a homokot a vízbe szórjuk.
Homokmandala
2011 július 7. | Szerző: Fóti Péter
Jelen hónap a legszentebb a buddhisták számára. Buddha születése,
megvilágosodása és halála is ehhez a hónaphoz kötődik. Roppant praktikus –
jegyezné meg a kritikus hozzászóló. A szent hónap tiszteletére minden évben
homokmandala készül a kolostorban. A mandala rajzolatának tervét a hagyomány
szerint maga Sakjamuni Buddha készítette.
Kora reggel tisztító szertartással indul a nap, majd a mandalakészítők
vezetője (büszkén jegyzem meg, egyik tanítványom) elkezdi kijelölni a fő
vonalakat. Először ceruzával rajzolják
meg a geometriai alapokat, majd a vonalakat fehér festéssel erősítik meg.
A durvább alakzatokhoz a tenyerükből szórják a homokot…
gyakrabban használnak egy speciális „festő”-szerszámot. Ez egy bronztölcsér,
aminek a végén épp csak kipereg pár homokszem. A tölcsért rezgetik – úgy, hogy
egy érdes részét dörzsölik egy szerszámmal – és a rezgés hatására vékony
sugárban elkezd kiáramlani a homok.
A munka egész nap zajlik. Legnagyobb részt négy szerzetes dolgozik, de
ahogy közeledik az este, mind többen és többen kapcsolódnak be, hogy még ma
elkészüljön a mű.
A vacsora az első pont ahol szünetet tartanak, pihennek. De a munka
vacsora után is folytatódik. A mesterséges fényben a szerzeteseknek jobban oda
kell figyelniük, hogy a megfelelő színeket használják. Azok, akik reggel óta
készítik a homokmandalát, már közel 15 órája dolgoznak. Ekkor már nem sokat
segítenek a könyökvédők, vagy a párnák.
Éjjel 11-re készül el teljes pompájában a mandala, ami egy hétig lesz a
Telihold körüli szertartások középpontjában.
Miriam
2011 július 17. | Szerző: Fóti Péter
Újraolvastam ezt a bejegyzésemet és látom, hogy egyvalami hiányzik belőle: a humor. Pedig jelen volt az is ma, csak nem azt tartottam legfontosabbnak amikor este megírtam a napot. Azt hiszem, az alábbi sorok sokaknak nem lesznek érdekesek. Ezért előre
lelövöm a sztorit: a bejegyzés rólam, egy idős hölgyről és a beszélgetésünkről szól. Ugye? Mondtam, hogy nem lesz izgalmas. Viszont van jó szó, ami pontosan leírja azt, ahogyan éreztem magam ma: derűsen.
Az igazság az, hogy szinte már el is felejtettem milyen egy jót beszélgetni. Akik jól tudnak angolul azok túl fiatalok hozzám, akikkel pedig lenne közös témánk – Tashi láma, Khenpo láma – azok alig beszélik az angol nyelvet. Igaz, hogy sok érzés és gondolat átmegy egy összenevetésben, egy kézszorongatásban, de ma újra megtapasztaltam milyen jó, hogy beszélgetni is lehet…
A kolostorba látogatott Miriam az utazó – ezt a címkét én aggattam rá. Fiatalabb korában, amikor csak tehette utazott, és legtöbbször ide, azaz Indiába és Nepálba. 1955-ben áthajózott New York-ból Londonba, majd eljutott Isztambulba, ahol munkát vállalt. Innen már „csak egy ugrás” volt India. Igaz, az út Iránon és Afganisztánon át vezetett. Egyedül. A pensylvania-i lánynak ugyanúgy leesett az álla, mint az afgánoknak, amikor megjelent egy-egy isten háta mögötti, érintetlen hegyi faluban…
Amikor először járt Indiában, még nem lehetett kapni palackozott vizet, egész nap teát ivott. Az első nyugatiak közt volt, akik Mustang – a tiltott királyság – frissen megnyitott (1991) területére tehették lábukat. Ésatöbbi, ésatöbbi. Könyvet lehetne írni, csak arról, amit ma mesélt el. Reggeli után az étkezőszobában beszélgetünk, majd két unokája fotóját mutatja lelkesen Ipad-ján amit a fiától kapott. Percek alatt kiderül, hogy rengeteg közös érdeklődési területünk van. (És elsősorban nem az Ipad-re gondolok, bár az is jópofa dolog.) Hasonló a világszemléletünk, hasonló kulturális háttérből jöttünk, hasonló dolgok lelkesítenek és hasonlók lomboznak le.
Egy kathmandui esküvőről érkezett a kolostorba és sajnos csak két napot marad Pokharában. Egy éjszakát alszik a vendégszobában, a következő estét a városban tölti. Kora reggel megbeszéljük, hogy találkozunk este a városban és együtt vacsorázunk. Aztán reggelinél megbeszéljük, hogy inkább kicsit korábban találkozunk. Végül délelőtt 10-kor együtt indulunk el a városba…
Az elmúlt öt napban esett, ma végre süt a nap (Hajnalban mostam – IGEN!). Az emberek mosolyogva sütkéreznek az egyre forróbbá váló napsütésben, dél körül viszont már mindenki árnyék, napernyő, esernyő, tehén, bármi (!) takarásába menekül. Miriam 81 éves múlt, de lelkesen szedegeti lábait mellettem a tikkasztó melegben. Találunk egy isteni (tudom, hogy ez a visszatérő étel- és étterem jelzőm, de hát tényleg azok) indiai éttermet, ahol három főfogást rendelünk kettőnknek: kadai csirkét (nagyon csípős szószban csirkefalatok és pirított zöldségek), palak paneert (a sajt és a tofu közt valami, spenótos, chilis szószban) és aloo gobi-t (krumpli és karfiol csipős szószban).
Órákig ülünk itt, aztán átmegyünk egy kávézóba (mióta itt vagyok nem ittam kávét), rendelek egy isteni (jajj, már megint! elnézést!) capuccino-t és mellé egy csokit. Ő jeges capuccinot iszik, nagyon elégedett arccal. Rég éreztem ennyire tökéletesen magam.
Beszélgetünk.Miről? Úgy tűnik, mindenről. Vallásról, filozófiáról, pszichológiáról, életről, halálról, viccekről, rokonokról, házasságról, válásról, szülőkről, gyerekekről, fotózásról, betegségről, utazásról, utazásról, utazásról. Az órák peregnek, de egy percig nem unatkozom. Mindig is könnyebben találtam meg a hangot a nálam jóval idősebbekkel, de ez most egész különleges. Mennyire kimaradtak a mély beszélgetések az elmúlt hónapokban. Hiányoznak a barátaim.
A fotót most így elnézve, egy kiadós alvás és egy borotválkozás rám férne…
Oldal ajánlása emailben
X